Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 4. szám - MAGYAR-ROMÁN KAPCSOLATOK - Lakatos Artúr: A román külpolitikai nyitás és Románia helyzete a szocialista táboron belül, magyar diplomáciai dokumentumok tükrében, 1965-1968
A román külpolitikai nyitás tudatosan lazított a kelet-közép-európai országok kötöttségén, bizonyos szintű autonómiát engedélyezve azok vezető elitjének. A leglátványosabb módon ez Románia esetében történt meg, ahonnan a Nyikita Hruscsov nevével fémjelzett szovjet vezetés- a mai napig nem egyértelmű okokból - 1958-ban kivonta a szovjet csapatokat. Ez az egyoldalú lépés nemcsak egy fontos arculattervezést jelentett a Szovjetunió számára- mely által Hruscsovék megmutatták, hogy ahol „nincs veszélyben a szocializmus", ott nem állomásoznak feleslegesen szovjet csapatok hanem egyúttal valamivel nagyobb mozgásteret is az akkori román politikai elit számára. Mindez egy liberálisabb útját jelentette annak a hagyományosnak is mondható, több évszázados múlt tapasztalata által kikristályosodott, igencsak pragmatikus diplomáciai hagyaték használatának, amellyel a mindenkori román diplomácia élt, és hatékonyan él mind a mai napig. Jugoszlávia példája is azt mutatta, hogy nem feltétlenül szükséges félni a szovjet agressziótól. A mindenkori román külpolitikát alapjaiban határozza meg az a fajta egyensúlypolitika (pejoratív megnevezéssel élve: hintapolitika), amelyet évszázados, gyengébb- erősebb viszonyokon alapuló helyzetek sorozata alakított ki. A román vajdaságok, fejedelemségek majdnem ezer éven keresztül nagyobb hatalmak ütközőzónájában éltek, és a kialakult helyzet nem megfelelő kezelése számukra igen könnyen tragikumba torkollhatott. Éppen ezért uralkodók és bojárok sora egyensúlyozott a térség nagyhatalmi politikája közepette, igyekezve megnyerni az olyan nagyhatalmaknak jóindulatát, mint a magyar és a lengyel királyság, az ottomán, a Habsburg- és cári birodalom, mindvégig ügyelve arra, hogy közben soha ne vívják ki túlzott mértékben egy másik hatalom haragját. „A lehajtott fejet nem vágja le a kard" - tartja egy román közmondás, kifejezve azt, hogy eleve vesztett ügyért, még ha igazságos is, nem érdemes harcolni; ez azonban nem zárja ki azt, hogy egy idő után ne lehessen felemelni a lehajtott fejet (ellentétben a már levágottal). Éppen ezért a román diplomácia mindig mindent megtett azért, hogy a nagyobb erővel szemben elkerülje a konfliktust, kivéve ha a szövetségesként egy még erősebb hatalmat tudott maga mellett. Többszereplős fegyveres konfliktus esetén a románok mindig kivették a részüket a harcból, de az esetek nagy részében, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a vesztes oldalon állnak, pragmatikus okokból éltek a pálfordulás lehetőségével. Amennyiben azonban a felelős vezetőjük a győztes oldal előtt hiteltelenné vált, mindig szükség volt egy tartalék lehetőség meglétére is. Egy másik román közmondás, a „mindig kell, hogy maradjon hely egy köszönés számára" jól érzékelteti azt, hogy a tegnapi ellenségből holnap szövetséges lehet és fordítva. Az egyensúlypolitika hagyománya hajlékonnyá és hatékonnyá tette a román külpolitikát, és gyakran olyan eredmények elérését is eredményezte, melyek az ország képességeit meghaladták volna. Az 1948-at követő romániai sztálinista szocializmus erős embere, Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkár annyiban különbözött a szomszédos országok hatalmi embereitől - Rákosi Mátyástól, Klement Gottwaldtól, Walter Ulbrichttól -, hogy az ő személyiségének alakulását nem a moszkvai intelligencia határozta meg. Sokkal inkább 2014. tél 45
