Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 4. szám - A NEMZETKÖZI RENDSZER VÁLTOZÁSA - Békés Csaba: Hidegháború-enyhülés új megközelítésben
Békés Csaba A néhány évvel később tesztelt, s valaha felrobbantott legnagyobb nukleáris fegyver, a szovjet „cár bomba" pedig már 100 megatonnát „tudott", ezért annak hatóerejét szándékosan a felére csökkentették.) Ezért korántsem meglepő, hogy a MAD (Mutually Assured Destruction - kölcsönösen biztosított megsemmisítés) sokkoló gondolata - egy újabb nukleáris „hungaricum" -, amit Neumann János talált ki, már az 1950-es évek közepén megszületett, noha a kifejezés és a doktrína csak egy évtizeddel később vált általánosan használttá. Mindennek a realizálása vezetett ahhoz a felismeréshez, hogy ilyen körülmények között a másik fél egyszerűen nem akarhat háborút indítani. Az 1955 júliusában megrendezett genfi négyhatalmi csúcstalálkozó legfontosabb eredménye pedig éppen az volt, hogy a tárgyalófelek valóban kölcsönösen felismerték: a másik fél nem is akar háborút kezdeni. Mindez tehát azt jelenti, hogy az enyhülés nem egy taktikai jellegű, a kelet-nyugati kapcsolatok megjavítását célzó jelenség volt, hanem egy olyan szuperhatalmi együttélési modell, amely a hidegháború 1953 utáni szakaszában mindvégig érvényben maradt. Ennek a modellnek az alapját pedig egy példa nélkülien súlyos történelmi felelősség, valamint az állandó és kölcsönös függőség, interdependencia képezte, mely a szuperhatalmakat és szövetségeseiket folyamatos együttműködésre kényszerítette: az emberi civilizáció fennmaradása érdekében bármi áron el kellett kerülniük a közvetlen katonai konfliktust. Békés egymás mellett élés (helyett): kényszerű együttélés A kelet-nyugati viszonyban bekövetkezett, fent vázolt radikális változásból eredő logikus következtetést - sajátos módon - a szovjet vezetők vonták le előbb. A régi-új szovjet kollektív vezetés rögtön Sztálin halála után, már 1953 márciusában meghirdette az új stratégiát: a békés egymás mellett élés politikáját. Vagyis erre a fordulatra nem 1956 februárjában, az SZKP XX. kongresszusán került sor, ahogyan a nemzetközi irodalomban máig sokszor tévesen említik, hanem közvetlenül a hatalomváltás után. Kétségtelen, hogy a kongresszuson is jelentős újítás született: akkor vezették be az új tételt arról, hogy a háború a szocialista és a kapitalista tábor között elkerülhető, ami valójában azt jelentette, hogy el is kell kerülni. A békés egymás mellett élés politikáját pedig valóban ezen a fórumon emelték a hosszú távú doktrína szintjére, amely azután a Szovjetunió megszűnéséig végig érvényben is maradt.21 Ennek a korábbinál lényegesen rugalmasabb külpolitikának a fő célja a kelet-nyugati kapcsolatokban fennállt feszültségek radikális enyhítése és a nyugati országokkal való egyre mélyebb politikai és főleg gazdasági együttműködés kiépítése volt. A szovjet vezetők mindezzel azt akarták elérni, hogy csökkentsék a fegyverkezési verseny nyomasztó költségeit, s ily módon javítsák a Szovjetunió túlélési esélyét a két szembenálló tömb egyre intenzívebbé váló történelmi versenyében.22 10 Külügyi Szemle
