Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 2. szám - KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA, BRIT IDENTITÁS - Egedy Gergely: Anglia az Egyesült Királyságban: az angol identitás és az "angolkérdés"
Egedy Gergely inkább annak erejét biztosította. így volt ugyanis igazán képes arra, hogy egy multinacionális államalakulatban betölthesse a közös identitás funkcióját. Legsajátosabb vonását talán abban láthatjuk, hogy kialakulása során nem számolta fel a premodern eredetű identitásokat, hanem mintegy azok fölé épült. Megteremtésében a kulcsszerepet nyilvánvalóan az angol elit játszotta, amely úgy tudta integrálni a brit szigeten élő kulturális és politikai közösségeket, hogy közben ellen tudott állni a kísértésnek, és nem az angol nacionalizmus politikáját választotta.3 A brit identitás egy olyan birodalmi tudatot alakított ki, amelyet a nem-angolok is a magukénak érezhették, s amely így alkalmas eszköznek bizonyult a multinacionális állam irányítására. Sikerességének szükséges előfeltétele volt, hogy Skócia és Wales is részesüljön a birodalomépítés gyümölcseiből. (A katolikus Írországról ez természetesen nem mondható el.) S ami a témánk szempontjából a legfontosabb: paradox, ám mégis logikus módon, a brit identitás dominánssá válása együtt járt a tőle elvileg jól megkülönböztethető angol identitás nagyfokú gyengeségével. Bizonyos fokig ez volt az „ára" a brit identitás sikerének. Roger Scruton markáns fogalmazásában: az angolok „a nemzeti eszmének még csak valamiféle helyettesítőjével sem rendelkeztek".4 Sokat mondó, hogy az uniót megteremtő angol elit figyelme 1707 és 1921 között Skóciára, Írországra és a Birodalomra irányult, s a legkevésbé sem Angliára.5 A brit államot, amelyet az Angliát Skóciával egyesítő 1707-es szerződés és az Írországot saját parlamentjétől megfosztó 1800-es törvény teremtett meg, politikai síkon az „unionizmus" eszméje legitimálta. E doktrína Jim Bulpitt véleménye szerint a centrum autonómiájának védelmét szolgálta a periféria követeléseivel szemben.6 Robert Colls úgy vélte, hogy brit identitás nem is alakult ki soha, csak brit államról beszélhetünk, s azt kifejezetten politikai, nem pedig kulturális tartalmú érvekkel igazolták.7 Hívei szemében az unió „örök időkre" szólt. Jellemző, hogy amikor 1886-ban William Gladstone miniszterelnök az ír „home rule" (önkormányzati) törvényjavaslat védelmében a parlament szuverenitásának tanát kidolgozó Albert V. Dicey-re hivatkozott, az unionista érzelmű neves alkotmányjogász hevesen szembefordult vele.8 Ez nagyfokú következetlenség volt a részéről, tétele alapján ugyanis a westminsteri parlament mindent megtehetett - akár az uniót is felbonthatta (volna). Dicey és a hozzá hasonlóan gondolkodók - amint azt Ian McLean és Aliastair McMillan hangsúlyozza - az uniót önmagában véve jónak és végcélnak tekintették.9 Ez az álláspont történetileg főként a konzervatívokhoz kötődött, de a liberálisok egy része („liberális unionisták") is osztotta, sőt egy ideig a Munkáspárt (Labour Party) is ezen a platformon állt. A történelmi részletekbe bocsátkozást e helyütt kerülve csak annyit jegyezzünk meg, hogy a 20. század utolsó harmadában kibontakozott „kelta reneszánszra", a skót és walesi autonómiatörekvésekre sokáig egyik nagy pártnak sem volt válasza. A Lord Kilbrandon vezette bizottság 1973-ban végül javaslatot tett a „hatalomátruházásra" (devolúció), s a James Callaghan vezette munkáspárti kormány 1976-ban a parlament 36 Külügyi Szemle
