Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 2. szám - KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA, BRIT IDENTITÁS - Egedy Gergely: Anglia az Egyesült Királyságban: az angol identitás és az "angolkérdés"
Anglia az Egyesült Királyságban elé terjesztette azt a törvényjavaslatot, amely Skóciának és Walesnek saját törvényhozó gyűlést ígért. Az erről 1979-ben megrendezett népszavazás azonban eredménytelennek bizonyult, mivel szigorú érvényességi feltételt szabtak: a sikerhez az összes szavazásra jogosult polgár 40 százalékának az igenjére lett volna szükség. (Skóciában a szavazók 52 százaléka igent mondott ugyan, ám ők a 63 százalékos részvételi arány mellett csak a voksolására jogosultak egyharmadát alkották.) A hetvenes évek végén a brit tudat még egyértelműen erősebbnek bizonyult a partikuláris identitásoknál.10 Margaret Thatcher neokonzervatív forradalma lényegében arra tett kísérletet, hogy a hagyományos unionista identitást támassza fel - és ezzel jelentős mértékben hozzájárult a skótok elidegenítéséhez. Az utóbbiak különösen nehezményezték, hogy a brit identitás thatcheri változata az angol kulturális identitásnak adott elsőbbséget, amelyben az individualizmus és a vállalkozói szellem jóval nagyobb szerepet kapott, mint a hagyományosan közösségorientált skót identitásban.11 A thatcheri politika felettébb nehéz helyzetbe hozta a skót konzervatívokat, hiszen lehetetlenné vált egyidejűleg hitelesen képviselni a skót és a „brit" szempontokat.12 1997-ben aztán az ismét kormányt alakító Munkáspárt - korábbi ígéretét beváltva - végrehajtotta a skóciai és walesi devolúciót, abból kiindulva, hogy ez nem veszélyezteti, hanem inkább korszerűsíti a brit identitást. Tony Blair több ízben is nyomatékosan hangsúlyozta a „britség" modernizációjának a szükségességét.13 Utódja, Gordon Brown pedig különösen harciasán kötelezte el magát a „britség" mellett, ami, kimondatlanul, az angol identitás elleni fellépést is jelentette. Politikai bukása után ezért baloldali berkekből is sokan bírálták, megfogalmazva azt a véleményt, hogy az „angolság" ügyét nem szabad a toryknak tálcán felkínálni. Ahogy Andy Newman hangsúlyozta az Imagined Nation: England after Britain című esszékötetben, az angol szocialistáknak versenybe kellene szállniuk azért, hogy ők tölthessék meg tartalommal az angol patriotizmus fogalmát.14 Ha kifejezetten az angol és a brit identitás egymáshoz való viszonyának a történetét vizsgáljuk, akkor azt - Arthur Aughey nyomán - két szakaszra oszthatjuk: az elsőben az „integráció narratívája", a másodikban pedig a „dezintegrációé" dominált. Az előbbiben nagy szerepet játszott az angol politikai tradíció britté tétele; ennek kulcsjelentősége volt abban, hogy az angol nacionalizmus nem alakult ki. Aughey arra is joggal utal, hogy az angol civilizáció kiemelkedő vonzereje segítette az integráció sikerét.15 Az integráció implicit módon arra az előfeltevésre épült, hogy az angol vívmányok egyszerre egyediek, kivételesek - s ugyanakkor egyetemes értéket hordozóak. Ezzel összefüggésben a dezintegráció kibontakozása épp ahhoz a mozzanathoz kapcsolható, hogy a britté tett angol civilizáció egyediségét és univerzális dimenzióját egyaránt megkérdőjelezték.16 Mások a brit identitás dezintegrációját mindenekelőtt a birodalom elvesztésével hozták összefüggésbe, abból indulva ki, hogy a régi Nagy-Britannia „birodalmi konstrukció" volt, márpedig, amint azt a neves politológus, David Marquand szellemesen 2014. nyár 37
