Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 2. szám - KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA, BRIT IDENTITÁS - Magyarics Tamás: Brit kül- és biztonságpolitikai dilemmák a 21. század elején
Magyarics Tamás támogatták az Egyesült Államokat ebben a kérdésben.) A német politikai és gazdasági elit egy részének oroszbarátságára külön kifejezés is született: a Russlandversteher vagy Putinversteher. Ebbe a „klubba" elsősorban a baloldalhoz (az SPD-hez és a Die Linkéhez) köthető politikusok számítanak (köztük két volt kancellár: Elelmut Schmidt és Gerhard Schröder), valamint pártszimpátiától függetlenül olyan gazdasági csúcsvezetők, akiknek a vállalatai mélyebben érintettek a német-orosz gazdasági kapcsolatokban. Kicsit tágabb összefüggésben: míg a Konrad Adenauer-Ludvig Erhard páros és az akkori német politikai generáció tagjai arra törekedtek, hogy a Nyugat mellett horgonyozzák le a Szövetségi Köztársaságot, az Ostpolitik és az újraegyesítés politikusai megértőbbek a Szovjetunióval, illetve Oroszországgal szemben.33 Biztonságpolitikai szempontból tehát az amerikaiak joggal gondolhatják azt, hogy az európai integrációs szervezetekben való brit részvétel erősíti a kontinentális nagyhatalmak, elsősorban Németország hajlandóságát arra, hogy terheket vegyenek le az Egyesült Államok válláról a világ különböző térségeiben adódó konfliktusok kezelése vagy - például - stratégiai fontosságú kereskedelmi útvonalak nyitva tartása terén. Az amerikaiak azonban időnként a britek számára nyugtalanító kijelentéseket tesznek; így 1989-ben sokan felkapták a fejüket Londonban, amikor George H. W. Bush „partnerséget" ajánlott a „vezetésben" az újraegyesülő Németországnak. Igaz, az elnök később azt állította, hogy mindössze retorikai fordulatról volt szó, de nem lehet teljesen a véletlen számlájára írni, hogy egy ilyen gondolat megjelent az amerikai elnök egyik nagy nyilvánosságot kapott beszédében.34 A jelent, valamint a rövid és középtávú trendeket tekintve Németország sok esetben fontosabb partnere az Egyesült Államoknak, mint az Egyesült Királyság. Mindez azt is jelentheti London számára, hogy ha Nagy-Britan- nia eltávolodik az Európai Uniótól (akár intézményesen, akár a számos opt-out révén), akkor az Egyesült Államok könnyebben tudja pótolni a brit befolyást Európában, mint a britek az emiatt csökkenő befolyásukat Amerikában.35 Egy másik forgatókönyv viszont az lehet, hogy az Egyesült Királyság szorosabban betagolódik az európai integrációs rendszerbe - részben azért, hogy megőrizze, sőt növelje a befolyását ebben a térségben -, és akkor fennáll a lehetősége annak, hogy a brit biztonságpolitika is „felpuhulhat". Ugyanakkor egy ezzel ellentétes folyamatot is kikényszeríthet az a tény, hogy az Egyesült Államok amellett, hogy egyre inkább a Csendes-óceán térségére és a Távol-Keletre koncentrál, egyre óvatosabb is lesz a nemzetközi szerepvállalásait illetően. Ennek már többször is jelét adta az utóbbi években: a Líbiával kapcsolatos „hátulról vezetés" és a Washington által választott „vörös vonal" Szíriái figyelmen kívül hagyása kézenfekvő példák. Jóllehet nem beszélhetünk Irak- vagy Afganisztán-,, szindrómáról" olyan értelemben, ahogyan azt az 1970-es években Vietnammal kapcsolatban tettük, az amerikai közvélemény több mint a fele azt szeretné, ha az Egyesült Államok a saját ügyeire koncentrálna, és a többi ország „boldoguljon úgy, ahogy tud".36 28 Külügyi Szemle
