Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 1. szám - NÉMET KÜLPOLITIKA ÉS EMLÉKEZÉSKULTÚRA - Hausmann Róbert: Emlékezéskultúra a német-izraeli kapcsolatokban - A "normalizálhatatlan kapcsolat normalizációja" és alakulása 1990 után
Emlékezéskultúra a német-izraeli kapcsolatokban a nemzetközi politikában a tartózkodás kultuszának kényelmét.42 Azonban a vizsgált kapcsolatot illetően létezhet a „normalizációnak" más típusú megközelítése is; amely alapján annak beszélhetünk egy „hagyományos", illetve egy „új" értelmezéséről. Németország és Izrael kapcsolatának „normalizációja" a hagyományos értelmezésben a két ország jó kapcsolati alapjainak lefektetését jelenti, amit 1965. május 12-én a diplomáciai kapcsolatok felvétele tetőzött be. A folyamat kezdetének a luxemburgi jóvátételi megállapodás aláírása tekinthető, amely többek között azt rögzítette, hogy Németországnak 12 éven át, (akkori áron) 3 milliárd nyugatnémet márka értékben kell német javakat és szolgáltatásokat szállítania Izraelnek, és további 450 millió márkát a Claims Conference43 rendelkezésére bocsátania, az Izraelen kívül élő áldozatok számára.44 Ez utóbbi az egyéni kárpótlás kezdetét jelentette, melynek mértékét jelentősen kiterjesztette az 1965-ben elfogadott szövetségi kompenzációs törvény.45 A megállapodások a gazdasági együttműködés alapkövéül szolgáltak. Ezzel a folyamattal párhuzamosan kezdődött meg a katonai-védelmi kapcsolatok kiépítése is, amely során az NSZK térítés nélkül szállított Izraelnek fegyvereket46 és nyújtott katonai segélyeket. A „normalizációt" elősegítő - Franz Joseph Strauß és Shimon Peres nevéhez kötődő - 1957-es újrafegyverkezési együttműködés azonban nem volt egyoldalú: az izraeli negatív kereskedelmi mérleget is javítandó, Izrael a Bundeswehr részére szállított eszközöket.47 A kormányközi együttműködésen túl a civil kapcsolatok is életre kaptak, ezzel biztosítva a mikroszintű normalizációt. Ennek bizonyítéka, hogy a diákcsereprogramok előfutáraként 1955-ben egy diákcsoport érkezett Izraelbe, 1959-től pedig az izraeli tudósok meghívták a Max Planck Társaságot a rehovoti Weizmann Intézetbe, s e partnerséget 1964-ben szerződéses bázisra helyezték.48 Szintén 1964-re vált lehetővé az izraeli és a német városok, önkormányzatok közötti együttműködés előkészítése.49 A „tradicionális normalizáció" kibontakozása közben egyúttal „normalizálhatat- lan" is maradt a kapcsolat, „hiszen a normalizáció közelítése tekintetében továbbra sem lehet kérdés afelől, hogy a Németország és Izrael közötti kapcsolat nem hívható »normálisnak«".50 Peter Steinbach és Hans-Georg Meyer is hangsúlyozta a kapcsolat „normalizálhatatlanságának" tényét.51Meyer úgy vélekedett, hogy az NSZK-nak lehet különleges kapcsolata Franciaországgal vagy Lengyelországgal, de a kifejezés kiürese- dettsége alkalmatlanná teszi azt az Izraellel fenntartott viszony leírására, amit a „normális kapcsolatok" fogalma sem pótolhat, épp a reláció nemzetiszocialista örökségbe való ágyazódása miatt.52 Shimon Stein úgy látja, hogy napjainkban is félénkséggel kezeli egymást a német és az izraeli fél, és az, hogy „normális kapcsolat" alakuljon ki, valószínűleg még évekig fog tartani.53 Moshe Katsav a Németország és Izrael közötti relációkat egyaránt tartja különlegesnek és „normálisnak", mivel azok emlékeztetnek a sötét múltra, mindazonáltal tökéletesen szokásos jellegük van. A kapcsolatok „nor- malitás" pillérét a két állam közös érdekeire és azonos értékrendszerben való hitére alapozza, míg a viszony különleges jellegét a múlt emlékeiből eredezteti.54 Ez utóbbiak 2014. tavasz 153
