Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 1. szám - NÉMET KÜLPOLITIKA ÉS EMLÉKEZÉSKULTÚRA - Hausmann Róbert: Emlékezéskultúra a német-izraeli kapcsolatokban - A "normalizálhatatlan kapcsolat normalizációja" és alakulása 1990 után
Hausmann Róbert pedig visszavezethetőek a német-izraeli tandemet meghatározó emlékezéskultúra szövetére, amely a holokausztidentitásban testesül meg, tehát a német-izraeli kapcsolatok „normalizálhatatlanságának" pillérét annak az egyedi mivolta adja. Ilyen megközelítésben a történelmi és a napi, illetve a morális és a reálpolitika kettősségére is vonatkoztatható a kapcsolat „normalizálhatatlansága", illetve „normalizációja". Shimon Stein úgy tartja, hogy a német politikusok többet foglalkoznak a reláció karakterizálásával, mint az izraeliek. Ebben az értelemben már a korai szakaszban „normális kapcsolatokról" beszéltek a németek, míg Willy Brandt egy „különleges karakterű normális kapcsolatként" jegyezte Németország és Izrael viszonyát. Ez a megnevezés ugyanakkor felveti a kérdést, hogy egy kapcsolat értékelhető-e különlegesként, egyediként és „normálisként" egy időben. A két ország viszonya történeti, illetve jelenlegi helyzetében egyértelműen nem teljes mértékben „normális". A nyilvánvaló „normalizálhatatlanság" ellenére megfigyelhető azonban egy olyan, jelenleg végbemenő „normalizáció", amely egy „új normalitást" eredményez, köszönhetően a holokausztemlékezet generációváltások okozta elhalványodásának.55 Az „új normalizáció" más megközelítésből is vizsgálható. A kilencvenes évektől - az átalakuló világrendben -, a német-izraeli kapcsolatok korábbi frissességét felélesztve, az „új normalizáció" keretei között a reláció különböző dimenzióinak56 további institucionalizálódását figyelhetjük meg, a nyolcvanas évek intézményesülés szempontjából kevésbé aktív és a német újraegyesítés bizonytalanságot keltő időszakát követően. Az 1990-et követő 15 évben a bilaterális egyezményeket kifinomították, illetve megújították, adaptálva azokat a poszthidegháborús éra idejére.57 Annak érdekében, hogy leírható legyen a nem fakuló emlékezetkultúra és a történelmi politikában gyökerező német-izraeli reláció, melynek egy újszerű, az institucionalizálódásba ágyazódó és a napi politika által meghatározott reneszánsza figyelhető meg a posztbipoláris világrendben, felhasználom a „normalizálhatatlan kapcsolat normalizációja" kifejezést. A már említett,58 1995-ben megrendezett szakmai pódiumbeszélgetés során Dr. Amnon Noy, Izrael Állam német nagykövetségének munkatársa kifejtette, hogy a német-izraeli relációval kapcsolatban helytelen egyfajta különlegesség hiányában kiindulni, még akkor is, ha a kapcsolatok „normalizációjáról" van szó, ugyanis ez esetben a „normalitást" éppen a különlegesség jelenti. így az a tény, hogy a kapcsolatok a múlt árnyékában fejlődtek, végeredményben a német-izraeli viszony „normalitásává" és ennyiben szerves összetevőjévé vált. Ilyen formában - némileg paradox módon - Németország és Izrael összeköttetését egyszerre határozza meg a nor- malitás és a normalizálhatatlanság karaktere.59 A továbbiakban a „normalizáció" pillére a német-izraeli kapcsolatok pragmatikus fejlődésének és a politikaterületeken megnyilvánuló kooperációknak a bázisaként, míg a „normalizálhatatlanság" pillére az egyedi viszony alapjaként, a kapcsolatokban 154 Külügyi Szemle
