Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2013 (12. évfolyam)
2013 / 1. szám - KATONAPOLITIKA ÉS NONPROLIFERÁCIÓ - Kis-Benedek József: A Közel-Kelet katonai sajátosságai
Kis-Benedek József A Perzsa-öböl térségének államai számára az arab változások főként Iránra irányították a figyelmet, elsősorban a nukleáris program miatt. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy ezek az államok nem fogják csökkenteni a fegyveres erőik képességét, a fejlesztések irányát pedig a légierő (vadászgépek), helikopterek, precíziós irányítású fegyverek és természetesen a légvédelmi rendszerek jelentik. Ezt a törekvést lassíthatják az egyes nyugati országokban tapasztalható tiltakozások, amik megnyilvánultak például az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, amikor ezen államok katonai felszerelést szállítottak Bahreinnak, s azokat a Saleh-rezsim a tüntetők ellen használta fel. Izraelben is felmerültek aggályok az Egyesült Államok Szaúd-Arábiával kötött fegyverszállításai miatt, ugyanis a zsidó állam vezetése attól tart, hogy minőségi fölénye veszélybe kerülhet a korszerű vadászgépek rendszerbe állításával. Katonai szempontból sajátosan értékelhető egyes arab államok azon szándéka, hogy részt vegyenek a NATO-erőkkel közös bevetésben. Ismeretes, hogy Líbiában Katar és az Egyesült Arab Emirátusok légierőikkel részt vettek a műveletekben. (Katar hat darab Mirage 2000-es és egy C-17-es szállítógépet, míg az Emírségek hat F-16-ost és hat Mirage 2000-est biztosított a műveletekhez.5) Jordánia is felkínált vadászgépeket és egy tábori kórházat, nincs azonban konkrét értesülésünk azok alkalmazásáról. Szíria esetében viszont az arab országok óvakodnak konkrét hivatalos ajánlások megtételétől, ami nem zárja ki, hogy ne küldenének fegyvert. Ezzel szemben 2011-ben az Öböl Menti Együttműködési Tanács (GCC) országai katonai erőket küldtek Bahreinba a monarchia védelmére (1000 szaúdi katona és 500 rendőr az Egyesült Arab Emirátusokból). Ennek jogi alapja a GCC-megállapodás azon fejezete, amely kimondja, hogy ha egy államot fenyegetés ér, az olyan, mintha az összes államot fenyegetnék. Megjegyzendő, hogy az említett erők nagyon kevés összecsapásban vettek részt, inkább a kritikus infrastruktúrák védelméhez járultak hozzá. Az arab változások egyértelműen megkövetelik a fegyveres erők reformját is; megvalósulása azonban igen lassú: kézzelfogható jelek erre az egyiptomi hatalmi versengések eseményei, de említhető a bahreini lázadások leverését követő kivizsgálások lassú lefolyása és a történések eltussolása is. Az új katonai erőviszonyok kialakulása kapcsán nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a NATO részéről a térségben két komoly művelet folyt az elmúlt években: Irakban és Líbiában. Ezek tanulságai kimerítenék e tanulmány kereteit, azonban a térség katonai erőviszonyainak elemzése szempontjából mindenképpen meg kell említeni, hogy a beavatkozásoknak komoly stratégiai következményei is vannak. A jelenség nem elszigetelt, hiszen hasonló cselekményekre korábban is sor került, például Boszniában és Koszovóban. Ha a felelősség és a lakosság védelme szempontjából vizsgáljuk az eseményeket, mindenképpen megállapítható, hogy a NATO (és az ENSZ) ilyen jellegű tevékenysége sikeres volt. A rezsimek propagandája hatástalan maradt, és valójában egyetlen NATO-ország területét sem fenyegette veszély. Líbia esetében a légi háborúnak egy 84 Külügyi Szemle
