Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2013 (12. évfolyam)
2013 / 3. szám - OROSZ KÜLPOLITIKA ÉS A POSZTSZOVJET ENERGETIKAI TÉR - Deák András György: Diverzifikáció és integráció a posztszovjet energetikában
Deák András György volt, ami - tekintetbe véve a nyolcvanas évek közepe óta bekövetkezett, majdnem 50%- os globális piaci bővülést - éppenséggel visszaszorulásként is értékelhető. Az érdemi változás a posztszovjet régió fogyasztásának közel 50%-os csökkenésében jelentkezett, ami egyben azt is jelenti, hogy az így keletkezett többlet a világpiacokra került. így a térség részesedése a globális olajkereskedelemből - a kilencvenes évek átmeneti csökkenése után - jelenleg 15-17%-os szinten mozog, ami a nyolcvanas évekhez képest is jelentős, 4-6 százalékpontos növekmény.4 Ezen eredmények legjavát a kilencvenes évek rendkívül mély hullámvölgye után, a 2000-es évek elejétől kezdődően érték el. 2000 és 2010 között a régió exportnövekménye fedezte a globális keresletnövekmény közel 60%-át, egymaga lefedte a kínai importgyarapodás egészét. A különbözet tehát a külgazdasági nyitás eredménye. A közhiedelemmel ellentétben, a szovjet gazdaságban az olaj- és gázexport nem töltött be meghatározó szerepet. Bár az 1973-as olajárrobbanást követően a keményvaluta-bevételek vonatkozásában szinte a legfontosabb tétellé vált, 1980-ban pedig az export kétharmada abból származott5 (csakúgy, mint jelenleg Oroszországban), mindez egy autarkiás modellben zajlott le. Ezzel szemben ma már az iparági fejlesztés legfontosabb szempontja az exportbevételek maximalizációja. Mindez egy sor fontos következménnyel járt. Egyfelől a jelenségnek volt egy jelentős nemzetközi szintű, ágazati konzekvenciája. A régió termelésének ilyen meredek felfutása nem volt váratlan a nemzetközi olajiparban. A térséget a Szovjetunió felbomlása óta folyamatosan az egyik perspektivikus terjeszkedési területként, ún. „frontier" régióként tartották nyilván. Ugyanolyan perspektíva volt, mint a mélytengeri mezők, az arktikus térség vagy potenciálisan Irak. A régió egyszerre rendelkezett felmért és felméretlen tartalékokkal, a nyugati technológia révén revitalizálható, már használatban lévő mezőkkel és bizonyos, koronként és országonként változó nyitottsággal a nemzetközi befektetők irányába. A 2000-es évek elejével kezdődően éppen ezek a tartalékok léptek be a piacra, és növelték 2000 és 2012 között napi 8 millió hordóról 13,6 fölé a termelést. Ez a potenciál tette a kilencvenes évek első felében Kazahsztánt, a második felében a Kaszpi-tenger térségét és Azerbajdzsánt, a 2000-es évek elején Oroszországot olyan területté, ahol egyetlen komolyabb multinacionális cég sem engedhette meg magának, hogy ne legyen jelen. Mindegyik területen voltak sikertörténetek. Kazahsztánban a Chevron, Azerbajdzsánban és Oroszországban a BP fektetett be jelentős összegeket és járt kezdetben sikerrel. Az egy főre jutó közvetlen külföldi tőkebefektetések (FDI) tekintetében 1995 és 2006 között Baku és Asztana (1705 és 1402 USD) messze maga mögé utasította a posztszovjet mezőnyt, de még Oroszország is a negyedik helyen állt (435 USD),6 amiben nyilván meghatározó szerepet játszott az ásványkincsekre vonatkozó liberális hozzáállás. Egy rövid időre úgy tűnt, hogy a régió - ideértve a kétségtelenül habozó oroszokat is - nyugati világgazdasági rendbe való integrációjának egyik motorjává válhat az energetika. 60 Külügyi Szemle
