Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2013 (12. évfolyam)
2013 / 3. szám - OROSZ KÜLPOLITIKA ÉS A POSZTSZOVJET ENERGETIKAI TÉR - Deák András György: Diverzifikáció és integráció a posztszovjet energetikában
Diverzifikáció és integráció a posztszovjet energetikában Az olajárak emelkedése azonban egyszerre növelte a multinacionális cégek kockázati étvágyát és a helyi olajnacionalizmusok erejét. A nagy nyugati cégek és - egyre inkább - a náluk is eltökéltebb kínai vállalatok a korábbinál nagyobb fokú érdeklődést mutattak a részben még hozzáférhető posztszovjet készletek iránt, miközben a helyi fővárosok egyre keményebb feltételeket szabtak értük. Ebben a vonatkozásban a térség nagy exportőrei különféleképp viselkedtek.7 Oroszország a Szovjetunió felbomlását követően megőrizte az iparági háttér legjavát, és így kevésbé szorult rá a nemzetközi cégekre. Itt maradt meg az olaj- és gázipari vertikum a leginkább intakt állapotban, itt maradt messzemenően a legtöbb készlet, legfőképpen a már üzembe állított kapacitás és exportinfrastruktúra, a kiszolgáló ipari potenciál zöme. Oroszország korántsem volt annyira ráutalva a külső segítségre, mint a többi posztszovjet tagállam. Az iparágat így az új orosz elit privatizálhatta, és a 2000-es évektől kezdődően már ez az új tulajdonosi osztály próbálta a nyugati módszereket és megoldásokat elsajátítani. A technológia és a know-how átvételében a tulajdonosi tényező nem feltétlenül volt perdöntő. A teljesen oligarchikus irányítású Jukosz ugyanazt tette a 2000-es évek elején, mint a félig nyugati BP-TNK az évtized közepén, illetve a teljesen állami Rosznyeft a Vankor-olajmező esetében az utóbbi években. Nyugati termelési módszerek átvételével, szolgáltató cégek know-how transzferé révén új serkentési eljárásokat alkalmaztak a régi mezőkön, illetve bevonták a termelésbe a még a szovjet korszakban felfedezett, de fel nem tárt készleteket. Tulajdonképpen épp ezen orosz iparági közeg megléte, orosz tulajdonban maradása és adaptációs képessége volt az egyik fő oka annak, hogy a későbbiekben a putyini rezsim „be tudta zárni" a nyugati tulajdonosi körök előtt a kapukat. A kilencvenes évek belterjes privatizációja teremtette meg a széles körű olajnacionalizációs kampány lehetőségét. Mihail Hodorkovszkij 2003. októberi letartóztatása és az azt követő két-három évben alkalmazott iparági szabályozás lényegében ellehetetlenítette a nyugati cégek további térhódítását. Ezt ugyan éles nemzetközi kritika mellett, de - a szahalini PSA-koncessziók elvételétől eltekintve - a külföldi tulajdonosi érdekek érdemi csorbulása nélkül, viszonylag simán végre lehetett hajtani. A BP-TNK-nak az (állami) Rosznyeft általi 2013-as felvásárlása e vonatkozásban talán szimbolikus záróakkordja is lehet e folyamatnak. Kazahsztán ellenben már a kezdetektől jobban rá volt utalva a külföldi cégek jelentette technológiai és tőketranszferre. 1992-ben egy bizonytalan szuverenitású entitás, jelentős tartalékokkal, de érdemi termelés nélkül, tőke és technológia híján nem tehetett másként, mint hogy szorosan együttműködik a külföldi cégekkel. A Chevron és az Exxon tengizi koncessziója, részben a kései szovjet kormány döntéseként, a kazah olajipar zászlóshajójává vált a kilencvenes években, nem mellékesen implicit amerikai támogatást teremtve a nemzeti függetlenség megőrzése szempontjából. Ettől kezdődően azonban a kazah kormány is igyekezett a készleteiért folyó versenyt a maga javára fordítani. Ma már a kínai CNPC is akkora termeléssel rendelkezik Kazahsztánban, mint 2013. ősz 61
