Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2013 (12. évfolyam)
2013 / 2. szám - MAGYAR-OSZTRÁK DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Gecsényi Lajos: A szembenállástól a kiegyezésig. A magyar-osztrák viszony a megbékélés útján (1959-1970)
Gecsényi Lajos támadásokkal nyomást gyakorolhatnak az országra, és befolyásolhatják a semlegesség értelmezését. Hamarosan, lényegében Anasztáz Mikojan miniszterelnök-helyettes 1957. áprilisi látogatása alkalmával kiderült, hogy a magyar-osztrák viszony csak másodlagos jelentőséggel bír Moszkva számára - annyiban, hogy figyelmet fordít a kapcsolatok rendezésére, és mindkét oldalon szorgalmazza azt. Az évek múlásával világossá vált, hogy a kádári Magyarország taktikája - nyomásgyakorló eszközei (mint a határsértésekért az osztrákok felelőssé tétele, a magyar emigráns szervezetek feloszlatásának követelése, a vagyonjogi kérdések rendezésére irányuló tárgyalások elodázása), a forradalom utóéletével kapcsolatos témák (pl. kiskorú menekültek visszaadásának) napirenden tartása, a politikai presztízs növelését célzó (kormányszintű tárgyalásokra, különböző egyezmények létrehozására vonatkozó) igények visszatérő hangoztatása, a különböző állambiztonsági akciók, valamint a javaslatok tömegének az osztrákokra zúdítása - éppúgy nem vezetnek eredményre, mint az osztrák kormány védekező, halogató politikája. Kétségtelen ugyanis, hogy a bécsi kormánykoalíció valójában a nemzetközi helyzet alakulásához (mindenekelőtt az ún. magyarkérdésnek az Egyesült Nemzetek Szervezetében történő lezárásához) és a bilaterális problémák (határ, vagyon) megoldási lehetőségeiről szóló párbeszéd megindulásához kötötte a Magyarországhoz fűződő viszony rendezését. Leslie Munro ENSZ-megbízott magyarországi beutazásának és a Mindszenty-kérdés megoldásának (vélhetően amerikai biztatásra történő) szorgalmazása Bruno Kreisky külügyminiszter részéről, aligha szolgálhatott mást, mint a magyar kormány tesztelését, hiszen nyilvánvaló volt mindkét javaslat egyértelmű elutasítása. Az ötvenes és hatvanas évek fordulójára azonban mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy mindkét országnak alapvető érdekében áll az akut problémák tárgyalásos rendezése. Ezért politikusaik célul tűzték ki, hogy országaik társadalmi berendezkedésének kölcsönös tudomásul vétele mellett lépésről lépésre előkészítsék a kapcsolatok javítását. A magyar politikai vezetést erre ösztönözte az enyhülést, a békés egymás mellett élést egyre erőteljesebben szorgalmazó szovjet stratégia, amely már szerette volna elfelejtetni a magyar forradalom véres leverésében játszott szerepét;2 az osztrák koalíciós pártokat pedig a választók megnyeréséért folyó, egyre élesedő küzdelemben felmutatandó külpolitikai sikerek (ez adott esetben kiemelten érvényes volt Burgenlandra), mindenekfelett pedig a külgazdasági érdekek. Az új „keleti politika" manifesztálására végül is annak a Bruno Kreiskynek a külügyminisztersége alatt került sor, aki - jottányit sem változtatva mélyen antikommunista felfogásán, Ausztria egyértelmű nyugati demokratikus elkötelezettségén - pragmatikusan célul tűzte ki a tág értelemben vett szomszédos államokkal való kapcsolatok rendezését és mindenekelőtt az országa határain uralkodó feszültséggócok megszüntetését.3 Mindamellett, hogy 1959-1964 között Ausztriában két parlamenti választás (1959,1962) és három jelentős kormányátalakítás,4 valamint a Dél-íirol helyzetéhez és a Habsburg-kérdéshez hasonló égető problémák befolyásolták a belpolitikai helyzetet. 70 Külügyi Szemle
