Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2012 (11. évfolyam)
2012 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Dunay Pál: Egy lépés előre...Győri Szabó Róbert: a Magyar külpolitika története 1848-tól napjainkig
Egy lépés előre... Győri Szabó Róbert: A magyar külpolitika története hogy miként látták Kádárt a partnerei, hiszen köztudott, ha nem is mindenki érti, hogy a nemzetközi kapcsolatokban magas szinten sokszor a személyes szimpátia vagy an- tipátia óriási hatással lehet. Sajnos, a Kádárról festett kép sem maradéktalanul megnyugtató. Azt is mondhatnók, hogy 1963 után a Kádár-korszak megítélése jobb volt, mint a rendszer névadójáé, különösen tagadhatatlan ez hanyatlása idején, az 1980-as években. Helmut Schmidt például Titóhoz hasonlította a magyar vezetőt, és megjegyezte: „a négyszemközti beszélgetések alapján őt [Kádárt - D. R] is ugyanolyan nyitottnak ismertem meg, mint Titót, viszont Kádár világpolitikai horizontja jóval szűkebb volt".4 Az 1990-ben kezdődött időszakra vonatkozó részt különös érdeklődéssel forgatja az olvasó, hiszen a végletekig megosztott magyar politikai közegben szinte lehetetlen „középen" maradni. Márpedig a hallgatók megérdemlik, hogy reális képet kapjanak. El lehet ismerni, hogy szándékos torzításra nem lel az olvasó. Inkább csak kisebb pontatlanságokra és olyan értelmezésekre, amelyeknek a „visszája" is éppúgy igaz lehet. A szerző visszatérően rendkívül pozitívan vélekedik Antall József miniszterelnökről mint külpolitikáról. Azt állítja, hogy a magyar kormányfőnek „kiváló személyes viszonya alakult ki Jelcinnel" (351. o.), valamint azt, hogy „nemzetközi kérdésekben nagy tekintélye volt, odafigyeltek mértéktartó és alapos elemzéseire, véleményére" (364. o.). A tényékhez tartozik azonban, hogy Moszkvában megdöbbenéssel figyelték az Antall- kormány Oroszországgal kapcsolatos ideologikus, előítéleteket tükröző megjegyzéseit. A hangulat később valamennyit oldódott, de ez részben annak volt betudható, hogy a magyar lakosság józanabb része nem látta értelmét az akkor demokráciaépítésbe kezdő Oroszország elidegenítésének. Ez a szovjet csapatok kivonása után megváltoztatta a képet, hiszen - minden kétség ellenére - megszűnt a Szovjetunióhoz mint megszálló hatalomhoz kötődő kedvezőtlen megítélés. Mások pedig - főként a pragmatikusabb politikusok, Gorbacsovtól Cossigáig - nem mindig értették a hosszas történelmi fejtegetéseket, amelyeken át kellett esniük a tárgyalások során. Mindez nem kérdőjelezi meg Antall József érdemeit más területeken, mindenekelőtt a demokratikus intézmény- rendszer kiépítése (és kisebb mértékben a privatizáció) terén. Sokan vagyunk, akik a kilencvenes évek kezdetén kritikusak voltunk Antall József munkásságát illetően, ma azonban meggyőződéssel csatlakozunk Hankiss Elemérhez (akinek pedig nagyon nehéz pillanatai voltak az Antall-kormány idején): „Talán Antall József kivételével nem volt olyan politikusunk, akire fel lehetett volna nézni."5 Legalábbis nem a kormányfői székben - teszem hozzá. Győri Szabó Róbert helyénvaló értékelését adja Magyarország koszovói háború idején játszott szerepének, s állapítja meg, hogy a kormány ügyesen kezelte a helyzetet (373. o.). A másik terület, amelyről megállapítja, hogy az (első) Orbán-kormány sikeres erőfeszítéseket tett, a kelet-közép-európai integráció, mindenekelőtt a visegrádi együttműködés (377. o.). Ez még akkor is helyes volt, ha sejteni lehetett, Csehország vagy Szlovákia nem lesz könnyű partner. Ha másért nem, már csak azért is, hogy ne 2012. tél 229
