Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2012 (11. évfolyam)
2012 / 4. szám - MAGYARORSZÁG ÉS A NEMZETKÖZI JOG - Törő Csaba: Nemzetközi normák és diplomácia a Szafarov-ügyben: valóság és felfogás, jog és politika a magyar-azeri-örmény háromszögben
Nemzetközi normák és diplomácia a Szafarov-ügyben folytatták le az átszállítást. Tehát nem ad hoc, rögtönzött vagy különleges eljárás során, hanem egy rendszeresen követett nemzetközi büntetőjogi együttműködési „koreográfia" teljesítésével zajlott le a most kivételes figyelmet kapott, ám az ezt megelőző több tucat esetben érdektelen államközi „technikai" eljárás. Magyarország az egyezmény rendelkezései alapján és az azok által meghatározott lépések rendjét követve járt el. Az egyezményben előírt módon,2 azaz a két félnek az ügyben illetékes igazságügyi minisztériuma közötti egyeztetés - az azeri írásbeli megkeresésre adott magyar írásbeli válasz - útján derült ki, hogy átszállítható-e az idehaza fogva tartott azeri állampolgár büntetése fennmaradó idejének Azerbajdzsánban történő letöltése céljából. Az egyezménnyel összhangban az átadó állam megkövetelheti3 a végrehajtás otthoni folytatását kérelmező államtól egy kísérő nyilatkozat kiadását arról, hogy milyen - az eredeti vagy a végrehajtó állam által elfogadott - bírósági határozat alapján fogja az elítélt a hátramaradó büntetését otthon letölteni. A Magyarország és Azerbajdzsán között is alkalmazott egyezményi rendelkezések két lehetőséget állapítanak meg. Az egyik szerint a büntetés végrehajtását folytatni kell bármilyen további intézkedés nélkül - tehát közvetlenül vagy a végrehajtást „átvállaló" államban elfogadott bírósági/államigazgatási határozat meghozatalát követően.4 A másik alkalmazható megoldás értelmében a végrehajtást átvevő államnak megfelelő (bírósági, illetve államigazgatási) eljárás keretében át kell alakítania (konvertálnia) az ítéletet a saját határozatává, amely aztán az eredetileg (még az ítélkező államban) kiszabott büntetés helyébe lép.5 A büntetés letöltését mindkét esetben folytatni kell, csupán azt kell tisztázniuk a feleknek, hogy szükséges-e a végrehajtást a végrehajtó állam büntető jogrendjébe beillesztő adaptációs intézkedések elfogadása. Tehát az 1983-as strasbourgi egyezmény alapján bármely elítélt átszállításának kezdeményezésekor nem az jelenti az eldöntendő kérdést, hogy az illető folytatni fogja-e a büntetés letöltését, hanem az, hogy a letöltendő büntetés jogalapját milyen (az ítélkező eredeti vagy a végrehajtó állam által hozott újabb) bírósági vagy államigazgatási határozat szolgáltatja majd az „átvevő" államban. Az Azerbajdzsántól érkezett átszállítási kérelem mérlegelése során Magyarország az egyezmény előírásai szerint nyilatkozatot kért az azeri igazságügyi minisztériumtól az elítélt börtönbüntetésének folytatásakor követett eljárásról.6 A magyar kormány ezt a nyilatkozatot meg is kapta az azeri féltől - erre az Azerbajdzsán budapesti nagykövetének átadott és nyilvánosságra is hozott írásbeli tiltakozás (diplomáciai jegyzék) is kifejezetten hivatkozik.7 Azerbajdzsán kormányának illetékes képviselője (az igazságügyi miniszter-helyettes) hivatalosan, írásban értesítette a magyar kormányt arról, hogy a büntetés fennmaradó részének letöltésére a magyar bírósági ítélet alapján, az addigi büntetés végrehajtásának közvetlen folytatásaként kerül sor. Az azeri fél egyértelműen kinyilvánította, hogy a vonatkozó ET-egyezménnyel összhangban választható megoldások közül a magyarországi bírósági határozatot „közvetlenül alkalmazó" eljárást követi, az ítélet bármiféle „átalakítása" (adaptációja) nélkül.8 Az alkalmazott 1983-as 2012. tél 187
