Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2012 (11. évfolyam)
2012 / 1. szám - AZ "ARAB TAVASZ" GEOPOLITIKÁJA - Rostoványi Zsolt: Az "arab tavasz" hatása a Közel-Kelet geopolitikai térképének újrarendeződésére
Az „arab tavasz" hatása Ezzel együtt sokan vélik úgy, hogy az arab tavasz egyik legjelentősebb vonása a „harmadik erő" - vagyis az eddig „néma" most azonban hangjukat hallató, változásokat követelő, politikailag szervezetlen tömegek - markáns színre lépése. Fawaz Gerges mindezt olyan pszichológiai áttörésként értékeli, amely jelentősen átalakította az „arab közvéleményt", s amelyet többé egyetlen kormányzat sem hagyhat figyelmen kívül.36 A szaúdi-iráni rivalizálás és a „síita félhold" Az iszlám „jelentésteli tere"37 fölötti hegemóniáért évtizedek óta folyó szaúdi-iráni rivalizálás egyes értékelések szerint 2011 közepére ismét egyfajta „hidegháború" szakaszába lépett, hiszen jóllehet semmiféle konkrét bizonyítéka nincs annak, hogy Irán tevőlegesen támogatta volna a bahreini ellenzéki megmozdulásokat, szaúdi részről azzal vádolják, hogy saját „ötödik hadoszlopaként" használja az Perzsa-öbölben élő síitákat. Olivier Roy szerint a kétezres években érte az arab világot a harmadik nagy trauma, mégpedig a szunnita arabok politikai dominanciájának erodálódása a Közel-Keleten.38 Ekkorra ugyanis eltűnt az a - Kaukázus déli részétől az Öbölig húzódó, korábban az Oszmán Birodalom és Irán közötti - stratégiai jelentőségű határ, amelyik évszázadok óta elválasztotta egymástól a szunnita arab világot a síita iráni világtól. Amíg e határ létezett, a síizmus gyakorlatilag Iránnal volt azonos, a határtól nyugatra élő síita arabok szunnita politikai fennhatóság alatt éltek. A kétezres évek közepétől viszont a határ áttevődött az arab világon belülre, a szunniták és a síiták közé - felerősítve az utóbbiak iráni befolyásoltságát -, s egyidejűleg a szunnita arab térség szerepe jelentősen lecsökkent, míg a síita iránié megnövekedett. A „síita félhold" kérdése alapvetően nem vallási, hanem politikai-geopolitikai dimenziókkal rendelkezik, azonban lévén az egész közel-keleti színtér iszlám alapokon nyugvó, a kettő között igen szoros az összefüggés. Egyes elemzők szerint a fő különbség a „régi" és az „új Közel-Kelet" között az, hogy az előbbi esetében a fő törésvonal a „radikális" és a „mérsékelt" arab országok között húzódott, míg a kétezres évektől az Irán vezette „radikális" síita geopolitikai régió (amelynek Iránon kívül valamennyi tagja arab) áll szemben a „mérsékelt" szunnita arab geopolitikai régióval. A gyökerek voltaképpen az arab-perzsa törésvonalra, illetve az évtizedek óta tartó szaúdi-iráni, az „olajiszlám" és a „forradalmi iszlám" közötti rivalizálásra vezethetők vissza. Az öntudatukban megerősödött síiták számára a vallás igen fontos politikai eszközzé vált, de ugyanez mondható el a síita újjáéledéstől tartó szunnitákról is. Az egyes országok között jelentősek a különbségek, a szunnita-síita törésvonal azonban a vallási tényező által áthatott geopolitikai törésvonalnak nevezhető. És minél inkább ölti ez a törésvonal egy arab-iráni szembenállás (rivalizálás) képét, annál nagyobb a gyanakvás és ellenségeskedés a szunnita többség részéről az egyes országokban élő síita arab kisebbségekkel szemben. 2012. tavasz 55
