Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2012 (11. évfolyam)
2012 / 1. szám - AZ "ARAB TAVASZ" ESETTANULMÁNYAI - Jungbert Béla: Az "arab tavasz" és Jordánia: revolúció helyett evolúció
Az „arab tavasz" és Jordánia álló „demokratikus erőket" valamint a helyi iszlamisták, a síiták és az iraki szunnita al-Káida által is segített rendszerváltó törekvéseket támogatja. A hivatalos Jordánia, miközben lelkesen és ténylegesen támogatta az arab tavasz megmozdulásait Tunéziában, Egyiptomban, Líbiában és Jemenben, most sokkal visszafogottabb Szíria esetében, ami a nemzetközi szankciók fenntartásokkal kezelt, óvatos és részleges támogatásában, a menekültkrízis lehetőség szerinti távoltartásában, illetve a külső beavatkozás határozott elutasításában nyilvánul meg. Eközben erősödik a Jordániái iszlamisták követelése, hogy az ország tevőlegesen is lépjen fel a damaszkuszi diktatórikus rezsim ellen, miközben óva intenek a külső, pontosabban nem arab beavatkozástól. A dzsihádot hirdető Jordániái MT kommunikációja szerint az, ami Szíriában történik, nem más, mint „iszlamista fegyveres felkelés a demokratikus berendezkedésre irányuló rendszerváltásért". Az arab tavasz nem az iszlám agresszív kifejeződése, hanem az arab országok társadalmi fejlődésének a szükséges eredménye. Az Európai Unió hivatalos dokumentumai előszeretettel hangsúlyozzák, hogy az arab forradalmak elsősorban demokratikus célokért és ennek megfelelő részvétellel zajlottak le. A forradalmi eseményeket azonban elsősorban nem a hagyományos iszlamista pártok vezették, még ha jelenleg ők is a történtek elsődleges kedvezményezettjei. A közép-európai rendszerváltással szemben, a demokratikus erők még az átalakulóban lévő arab társadalmakban is számszerű kisebbségben vannak, a többséget a vallási hátterű pártok, mozgalmak, radikális csoportok és a politikailag passzív tömegek alkotják. Valójában legfeljebb a későbbi és alapvetően országspecifikus elemzések fogják esetleg - a napi politikai érdekektől korántsem függetlenül - kimutatni, hogy az események kirobbanásában a súlyos gazdasági és szociális feszültségek, vagy pedig inkább a tömegek politikai szabadság- és emberi jogi követelései játszották-e az elsődleges szerepet. A jordániai uralkodó minden lehetséges fórumon az első, míg az EU dokumentumai a második tényezőt emelik ki meghatározóként. Az események valódi mozgatórugója az általános szegénység által kiváltott elkeseredettség és a diktatórikus rendszernek való totális kiszolgáltatottság volt. A tüntetések mindenesetre spontán szerveződtek és váltak felkelésekké, nem volt ugyanis szervezett hátország vagy olyan ellenzék, amely fel lett volna készülve a változások végigvitelére. Közben az arab tavasz folytatódik, és az arab forradalmak ma már az átalakulás új szakaszába léptek, amely során a jövő politikai rendszereinek megteremtése a feladat. Az iszlamista erők legális megjelenése a politikai életben és a szabad választások kiírása a hosszú ideje létező, mély frusztrációra talált megoldást, hosszabb távon pedig - amennyiben a demokratikus keretek megmaradnak - a problémák felszínre kerülésével segíteni fogja a politikai rendszer fejlődését. Kérdés, hogy a korábbiaknál nagyobb politikai szabadságjogok lehetősége képes lesz-e stabilitást és modernizációt, gazdasági növekedést, demokratikus intézményeket, emberi jogokat és tudásalapú 2012. tavasz 183
