Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Erdődy Gábor: Tradicionális történelmi identitás - modern politikai eszmerendszer. Antall József kereszténydemokrata politikai filozófiája és annak nemzeti történelmi beágyazottsága (Pritz Pál)
Erdődy Gábor: Tradicionális történelmi identitás bukás látomásától való rettegését bizonyítottnak találta, „mégis arra a következtetésre jutott, hogy a szerinte elkerülhetetlenül bekövetkező fegyveres harc »még bukásában is több eredményt hozott, mint az előre egyezkedő békés törekvések«".8 Minden tisztelete ellenére, a történész Erdődy Gábor természetesen nem kritikátlan: Antall Józsefnek a Horthy-korszakról alkotott képe kapcsán írja: „Néhány helyen pontatlanul és némileg leegyszerűsítve fogalmazott ugyan, s nem lévén a korszak kutatója, 20 évvel korábban egyszerűen nem tudhatott olyan dolgokról, amit a történettudomány azóta feltárt."9 Helyesen állapítja meg, hogy Antall Józsefnek a korról született „állás- foglalásai nem tekinthetők a szaktörténész teljességre és kiegyensúlyozott ábrázolásra irányuló szakmai megnyilvánulásainak, ezért annak kritériumai nem kérhetők számon rajtuk [ti. állásfoglalásain - P.P.] - egy politikai diskurzus részét képezték, s ennek részeként értelmezendők".10 Én még élesebben fogalmaznék: több ponton (és messze nem egyedül, ugyanakkor a rá szórt valótlanságoktól elhatárolódva) nem tartom kellőképpen történetinek, megalapozottnak Antall Józsefnek a Horthy-korszakra vonatkozó értékelését. Ám azzal teljes mértékben azonosulni lehet, hogy - mint Erdődy Gábor írja - „kiemelkedő jelentőséget tulajdonított a népi írók 1930-40-es években kibontakozó mozgalmának, s mindenekelőtt Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Kovács Imrét, valamint Bibó Istvánt tekintette a népi-nemzeti örökség európai formátumú képviselőjének".11 És abban is mélyen igaza volt, hogy a 20. századi magyar történelem legmegrázóbb fejezete a holokauszt volt.12 * A szerző bemutatja az antalli eszmerendszer fontos, figyelmeztető, napjainkban nem éppen mindig érvényesülő elemeit is. „A parlamenti demokrácia érinthetetlen alapkövét és nélkülözhetetlen garanciáját - írja összefoglalóan a monográfus - Antall a demokratikus pártok váltógazdaságában határozta meg. A különböző társadalmi rétegek sokszínű érdekeit artikuláló többpártrendszer erősítését elsőrendű nemzeti érdeknek nevezte, míg az annak gyengítésére, elsorvasztására irányuló törekvéseket magának a parlamenti demokráciának a gyengítésével azonosította. A három konzervatív kormányzópárt egységes párttá alakítását visszatérően elutasította, mivel rendkívüli fontosságot tulajdonított annak, hogy a többpártrendszerben »mindig legyen olyan politikai erő, amelyik nem kopik el a hatalom gyakorlásában, és ... mindig meglegyen a politikai váltógazdaság lehetősége.« Egyenesen tragikusnak láttatta azt a lehetőséget, ha Magyarországon csupán egyetlen felállás létezne, s annak alternatívájaként mindössze a diktatúra kínálkozna."13 „Hangsúlyozta - olvashatjuk nem sokkal odébb a súlyos igazságot -, hogy a sokszínű, tarka politikai párttabló megteremtése és megőrzése a valódi demokrácia 2011. tél 193
