Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 4. szám - DIPLOMÁCIA- ÉS KÜLPOLITIKA-TÖRTÉNET - Békés Csaba: Magyar külpolitika a bipoláris világban, 1945-1991
Békés Csaba kell húzni. Demokráciára van szükség, az érdekek harmonizálására. A határ azonban a szocializmus megőrzése (A szerző kiemelése.) és a stabilitás biztosítása."76 A „határok" értelmezése ügyében pedig a keleti blokkban a magyar pártvezetésnél senki sem rendelkezett több tapasztalattal: az 1956. november 4-i szovjet invázió hivatalos magyarázata ugyanerre a logikára épült. E szerint a beavatkozás nem jelentette az október 30-i szovjet kormánynyilatkozatban kifejtett magasztos elvek megsértését, hanem éppen ellenkezőleg: azok alkalmazására került sor. Hiszen a deklaráció a beavatkozást a szocialista országok viszonylatában vetette el, a magyarországi fejlemények pedig a szocialista rendszer megszűnésének veszélyével fenyegettek. A Brezsnyev-doktrína77 lebegtetése tehát valójában 1988 közepétől a szovjet vezetés egyetlen „fegyvere" volt, amellyel ideig-óráig befolyásolni tudta a Kelet-Európábán zajló politikai folyamatokat, mivel akkortól Gorbacsov és munkatársai valóban lemondtak a katonai beavatkozás lehetőségéről. A kelet-nyugati kapcsolatok gyökeres átalakítására, az együttműködésre épülő új világrend kialakítására törekvő szovjet reformerek ugyanis - szolidabb célokkal fellépő elődeiktől eltérően - egyszerűen nem engedhették meg, hogy egy (vagy több) fegyveres intervenció útján végrehajtott rendteremtő, azaz rendszer-helyreállító beavatkozás az addigi eredményeket veszélybe sodorja. Ilyen veszély azonban nem csupán a világpolitika terén jelentkezett volna, hanem annak következtében is, hogy egy ilyen esetben a Nyugat nyilvánvalóan megvonta volna a bizalmat Gorbacsovtól. Mindez pedig valószínűleg a szovjet vezető számára legfontosabb eredmény, a peresztrojka bukását is jelentette volna. A szovjet politikában Kelet-Európa sorsa ekkor rendelődött alá két, ellentétes előjelű tényezőnek: egyrészt a gorbacsovi vezetés ambiciózus világpolitikai céljainak, másfelől pedig a szovjet átalakítás sikerének.78 Ez utóbbit az 1989-1990-es évek vonatkozásában- a ma ismert források és a későbbi események fényében -, kevésbé eufemisztikusan fogalmazva, nyugodtan nevezhetjük a Szovjetunió fennmaradásáért folytatott élet-halál küzdelemnek is. Annak fő okát tehát, hogy a Szovjetunió miért egyezett bele olyan könnyen Kelet-Európa elengedésébe, a magam részéről abban látom, hogy a szovjet állam a polgárháború óta ekkor került először olyan helyzetbe - paradox módon katonai értelemben még a kétpólusú világrendszer egyenlő értékű szuperhatalmaként -, amikor saját fennmaradása lett a legfőbb tét. Ekkor a birodalmi „centrum" megmentése logikusan és szükségszerűen vált prioritássá, amelyhez képest a birodalom kelet-európai perifériájának megtartása fokozatosan elvesztette korábbi jelentőségét. Ha történelmi párhuzamot keresünk, mindezt leírhatjuk Breszt-Litovszk szindrómaként is. A polgárháború ama kritikus pillanatában Lenin is azzal érvelt a németekkel kötendő békeszerződés mellett, hogy az jelentős területek feláldozását követeli ugyan, de ily módon megmenthető maga a szovjet állam. Leninnek ebben igaza lett, kései utódán, Gorbacsovon viszont- akárcsak magán a Szovjetunión - átlépett a történelem. 118 Külügyi Szemle
