Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 4. szám - DIPLOMÁCIA- ÉS KÜLPOLITIKA-TÖRTÉNET - Békés Csaba: Magyar külpolitika a bipoláris világban, 1945-1991
Magyar külpolitika a bipoláris világban okozna különösebb gondot, mert a Magyarországról kitelepített németek helyére lehet telepíteni őket.17 A potsdami konferencia után pedig egy rövid ideig olyan meglepő elképzelések is megfogalmazódtak a csehszlovák diplomáciai körökben, hogy „a magyarok kitelepítése nem a három nagyhatalom jóakaratától, hanem egyedül a magyar- országi orosz katonai hatóságok jóváhagyásától függ, amelyek egyedül felelősek a rend fenntartásáért Magyarországon".18 A csehszlovákiai magyaroktól való megszabadulás legegyszerűbb módja kétségtelenül az lett volna, ha a csehszlovák-magyar határ mentén elterülő, kompakt magyar lakosságú területeket visszacsatolták volna Magyarországhoz. Ez a megoldás azonban csehszlovák részről, érthetően, nem merült fel. Ilyen igénnyel közvetlenül a magyar kormány sem léphetett fel, miután Csehszlovákiát területi integritása kérdésében mind a nyugati nagyhatalmak, mind a Szovjetunió teljes támogatásukról biztosították.19 Pedig éppen egyedül Csehszlovákia esetében létezett olyan, viszonylag stabil etnikai határ, amely lehetővé tette volna, hogy az etnikai elv alkalmazásával mindkét oldalon minimális létszámú kisebbség maradjon. Tehát egyedül itt lett volna lehetőség az igazságtalan trianoni döntések érdemi korrigálására, a csehszlovák-magyar határ igazságos, azaz etnikai alapon történő rendezésére. Az együtt élő etnikumok történelmileg kialakult, nagyfokú keveredése miatt ilyen, viszonylag tökéletes néprajzi határt ugyanis sem magyar-román, sem magyar-jugoszláv viszonylatban nem lehetett volna kijelölni. A magyar-szlovák etnikai határ viszont nagyjából megegyezett az első bécsi döntés által meghúzott határvonallal, tekintve, hogy annak alapja is az etnikai elhatárolódás volt. A Németország és Olaszország által hozott első és második bécsi döntést azonban a szövetségesek hatályon kívül helyezték; a döntések által meghúzott, vagy hasonló határok felvetése tehát már csak ezért is aligha találkozott volna a nagyhatalmak egyetértésével. Magyarország szomszédjai közül egyedül Románia készült a békekötésre - Magyar- országhoz hasonlóan - vesztes államként. Ez a tény, illetve Romániának a háborúban az 1944. augusztusi átállásig játszott szerepe, mind a magyar közvéleményben, mind kormánykörökben azt a reményt keltette, hogy az országnak a Romániával szemben támasztandó területi igényeit - legalább részben - a nagyhatalmak is támogatni fogják. Bizonyos területi igények méltányolására elvileg az 1944. szeptember 12-én, Románia és a szövetségesek között megkötött fegyverszüneti egyezmény 19. pontja is reményt kelthetett, mivel az azt mondta ki, hogy „Erdélyt vagy annak nagyobb részét vissza kell adni Romániának".20 Ahhoz azonban, hogy világosan lássuk, a háború után mennyi realitása volt a Romániával szembeni magyar területi követeléseknek, azt kell megvizsgálnunk, hogyan alakult a nagyhatalmak, s mindenekelőtt a Szovjetunió álláspontja ebben a kérdésben. A Szovjetunió elleni, 1941. júniusi német támadást megelőző időszakban a szovjet diplomácia arra törekedett, hogy megakadályozza Németország közép-kelet-európai 2011. tél 99
