Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 3. szám - BIZTONSÁG ÉS STRATÉGIA - Strausz Erzsébet: Az amerikai hegemónikus rend fogalmi keretei: a terror és biztonság megjelenítése a terror elleni háború kérdéseit tárgyaló amerikai tudományos diskurzusokban
Strausz Erzsébet a következmények annyira fontosak lehetnek (mint például emberek ezreinek megmentése egy terroristatámadástól), hogy érdemes lehet egyes egyéneket könyörtelen - de nem fizikai - kényszervallatásnak kitenni, ami akár a gyanúsítottak szellemi tűréshatárát is elérheti; mindez ugyanakkor továbbra is az emberi méltóságuk csorbítását jelentené. De ez lenne mégis a kisebbik rossz több ezer ember halálához képest; ez a szükségszerűség azonban nem teszi ezeket az intézkedéseket erkölcsileg helyessé.30 Ebben a felfogásban a „kisebbik rossz" elve az egyén jogai és a többség védelme közötti mérlegelési aktusként jelenik meg, amely - amint azt a következő idézet is megmutatja - elsősorban az eljárási szabályok betartására helyezi a hangsúlyt. Ignatieff szerint a szükségszerűség olyan intézkedések megtételét követelheti meg tőlünk, amelyek a demokrácia emberi méltóságot védő alapértékeinek nem felelnek meg. Míg ezt nem tudjuk elkerülni, a legjobb útja a sérelmek minimalizálásának az, ha a fejünkben tisztán megkülönböztetjük, hogy mit igazolhat a szükségszerűség és mit az emberi méltóságot védő erkölcsi elvek, és hogy sohase engedjük a szükségszerűség legitimációit - mint például a kockázat, fenyegetés, közvetlen veszély -, hogy a szükséges intézkedések erkölcsileg problematikus természetét feloldják. Mivel ezek az intézkedések erkölcsileg problematikusak, szigorúan kell venni az alkalmazásuk lehetőségét: a lehető legkisebb számú emberrel szemben, végső megoldásként, egy nyitott demokratikus rendszer ellenőrző mechanizmusainak alávetve.31 A „kisebbik rosszak" alkalmazását igazoló formai követelmények ebben a kontextusban a „nagyobbik rossz", a demokratikus identitás elvesztése ellen kívánnak védelmet nyújtani. A szerző megfogalmazásában mindez így hangzik: „Ha a terror elleni háború megköveteli a kisebb rosszak alkalmazását, mi fogja őket meggátolni abban, hogy nagyobb rosszá váljanak? Az egyetlen válasz erre a demokrácia maga."32 Az eljárási szabályok betartásának szükségességét a szerző a „hátrakötözött kézzel harcoló demokrácia" metaforájával érzékelteti, ami azt a feltételezést rejti magában, hogy a demokratikus rend erőszakmentes identitása megvédhető akkor, ha az (egyébként az autonóm, emberi méltóságában tisztelt egyén ideálképével ellentétes) erőszak a köz számára igazolt és ellenőrizhető módon kerül alkalmazásra. A nagyobbik rossz fogalma ebben a kontextusban tehát egyrészről az ellenőrzés alól kikerülő erőszak kategóriáját jelenti a belpolitikában, ami egyben a demokratikus identitás elvesztésének felel meg, másrészről viszont a szerző így jellemzi a külső küzdelem célpontjául megjelenő terrorizmust. Míg a demokratikus identitás vesztét a demokratikus intézmények potenciális diszfunkciója okozza, addig az „apokaliptikus nihilizmusként" leírt terrorizmust a szerző retorikailag kivonja a politika terrénumáról. Ignatieff egy további, a Guardianben megjelent cikke a következőképpen illusztrálja a 76 Külügyi Szemle
