Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 3. szám - AMERIKAI HEGEMÓNIA ÉS NEMZETKÖZI REND - Deák András: A sérülékeny hegemón. Energiafüggőség és érdekérvényesítés az amerikai külpolitika rendszerében
Deák András meglepetés volt a Rijád vezette arab embargó és az Aramco-koncesszió nacionalizációja után, valójában jól igazodott a térségbeli erőegyensúly politikájához. Az Egyesült Államok semmilyen vonatkozásban nem volt érdekelt az iráni befolyás növekedésében, kétpólusú térségbeli rendszer kialakítására törekedett, amihez jól illeszkedett az olajárak letörésére irányuló politikája is. Ez a struktúra jelentős korrekcióra szorult az iráni forradalmat és az iraki-iráni háború kitörését követően. Szaúd-Arábia minden értelemben felértékelődött, a nyolcvanas években Washington szinte egyetlen térségbeli szövetségese maradt. Az Egyesült Államok kénytelen volt markáns katonai szerepet is vállalni a régióban, mind a szovjet fenyegetés, mind a megbillent erőegyensúly miatt, ehhez pedig igencsak szüksége volt a szaúdi politikai támogatásra. Az olajpiacon a szaúdi kapacitások jelentették azt a puffert, amivel a kieső iraki és iráni exportkapacitásokat pótolni lehetett a háború első éveiben. A kapcsolatok korábbi aszimmetriája enyhült, az Egyesült Államoknak Szaúd- Arábia már nemcsak az olaja miatt volt fontos, a szaúdi-amerikai kapcsolatrendszer a nyolcvanas években az olajon jócskán túlmutató vetületet is nyert. Bár a csúcspontot kétségtelenül az első Öböl-háború jelenti, ebben a relációban az áralakító szerep amúgy konfliktusos átvétele épphogy a várttal ellentétes hatást, a kapcsolatrendszer kooperatív vonzatainak felerősödését hozta magával. Máig tisztázatlan kérdés az olaj szerepe az 1979-es Camp David-i egyezmény tető alá hozatalában. Nyilvánvalóan a kulcsmozzanat a kőolajtól független tényező, Anvar Szadat 1970-es hatalomra jutása és az 1973-as egyiptomi vereség volt. A Nasszer örökségével szakító Egyiptom azonban sokkal közelebb hozta az arab-izraeli konfliktust az olaj kérdéséhez. Feltételezhetően Rijád tudott a készülő támadásról, és Szadat 1973 nyarán kérte az „olajfegyver" bevetését is.22 Bár az olajfegyvert bevetették, maga a valós termeléskorlátozás igencsak mérsékelt volt. Az OPEC-embargó nem volt sem nagymértékű, sem hosszú. Pár hónapig a teljes termelés 10 százalékára terjedt ki, ezt követően a termelés magasabb árakon visszaállt a korábbi szintre.23 A nyugati országokban megfigyelhető hiány sokkal inkább volt a fogyasztói pánik és a spekulatív célú tárolás eredménye. Az OPEC arab tagjai adott esetben sokkal komolyabb károkat tudtak volna okozni, amennyiben erre késztetést éreztek volna. Nem lehetett nem végiggondolni egy ilyen eszkalációs kimenetel lehetőségét és annak legvalószínűbb okát, egy újabb arabizraeli konfliktust. A két kérdés mindenesetre a korábbinál szorosabban összefonódott és új érveket kínált a béke megteremtésére, illetve Amerika számára az abban való közreműködésre. Azt, hogy az Egyesült Államok nem fogadta el teljes mértékben az 1973 után kialakult olajipari helyzetet, a Nemzetközi Energiaügynökség 1974-es párizsi megalapítása jelezte. Ennek Henry Kissinger eredeti elképzelése alapján az OECD keretein belül működő, amolyan „fogyasztói kartellként" kellett volna ellensúlyoznia az OPEC befolyását. Ehhez képest a Nemzetközi Energia Ügynökséghez két fontos, a kollektív 52 Külügyi Szemle
