Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 3. szám - AMERIKAI HEGEMÓNIA ÉS NEMZETKÖZI REND - Deák András: A sérülékeny hegemón. Energiafüggőség és érdekérvényesítés az amerikai külpolitika rendszerében
A sérülékeny hegemén válságmenedzselést elősegítő funkciót sikerült telepíteni. Az egyik a két világháború centralizáltan irányított olajellátási logisztikájából kinőtt, később az OECD keretében válsághelyzetekben rendre életre hívott elosztási algoritmus, mai nevén Oil Disruption Response Mechanism. Ide tartozik az ebben az időszakban létrehozott stratégiai készletek feletti rendelkezés joga, a válsághelyzetekben a szállítási és fogyasztói allokáció, ösz- szességében a krízishelyzetek kollektív menedzselése. A másik funkció a piaci transz- parencia megteremtése és a döntésekhez szükséges információk nemzetközi szintű összegyűjtése volt. A statisztikai eszközökkel történő pontos piacfelmérés korábban Rockefeller újítása volt a vállalati menedzsmentben, és ez az eszköz egészen 1973-ig a nagyvállalatok kezén maradt. Azonban ezt követően a vertikális iparági struktúrák szétesése, az abból fakadó intézményi káosz és a kormányzatok igényei miatt szükség volt e kapacitások elválasztására és kormányzati szinten való létrehozására. A Nemzetközi Energiaügynökséghez sorolt harmadik feladatcsoport elvileg a fogyasztó országokba történő energetikai célú beruházások megkönnyítését és elősegítését volt hivatott szolgálni.24 Ezek a kapacitások képezték volna az ellensúlyt az OPEC- kel szemben. Valójában a partnerországok kis száma miatt ez sosem vált multilaterális együttműködéssé, sokkal inkább pár kétoldalú, esetenként cégek között zajló kooperáció szintjén maradt. Ezek az együttműködések meghatározóak voltak az Északi- tengeren alkalmazott, s a Mexikói-öbölben már kifinomult off-shore technológia gyors elterjesztésében vagy az alaszkai tapasztalatok Norvégiának való átadásában. Természetesen ezek a termelési együttműködések amerikai cégek részesedés szerzését is feltételezték, fenntartva az Egyesült Államok relatív vezető szerepét a szektorban. Összességében értékelve az Egyesült Államok stratégiáját, két fontos mozzanatot érdemes kiemelni. Egyfelől helyesen érzékelte, hogy a kartell politikája hosszabb távon a piaci dinamika ellen hat és ezért nem fenntartható. A globális készletek nem indokolták a magas árszintet, éppen ezért a nyugati olajipar meglévő intézményi struktúráját megőrizve, annak alkalmazkodását kormányzati eszközökkel némileg gyorsítva, szektorális válasz volt adható az iparági kihívásra. Ez egyben azt is jelentette, hogy nem volt szükség túlzó állami beavatkozásra, illetve csak mérsékelten kellett a hegemónia más, olajipartól független eszközeihez folyamodnia. Ezen az sem változtat, hogy az amerikai döntéshozók egyszerűen nem hitték el, hogy az OPEC ilyen sokáig képes megőrizni az egységét és fenntartani a magas árakat. Lehetséges, hogy Henry Kissinger más stratégiát választ, ha tudja, hogy az OPEC a nyolcvanas évek közepéig ki fog tartani. Azonban az iráni forradalom és az azt követő iraki-iráni háború, az azzal párhuzamos termeléskiesés még szűk fél évtizednyi haladékot adott a „drága olaj" korának, hogy aztán újra és annál hosszabban visszatérjen az olcsó nyersanyag időszaka. Másrészt Washington sikerrel adaptálta Közel-Kelet- és energiapolitikáját a megváltozott viszonyokhoz. A lehetőségekhez mérten semlegesítette az arab szolidaritás fő mozgatórugóját, az Izrael-ellenességet, megerősítette és diverzifikálta a legfontosabb 2011. ősz 53
