Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - AZ UNIÓ ÉS AZ EURÓVÁLSÁG - Kiss J. László: Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában
Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában újabb adósságválság elkerülhető legyen, illetve az érintett tagállamok szankcionálása lehetővé váljon. Az euró és az unió érdekében tanúsított keményebb német magatartást a görög válság közvetlen tapasztalatai határozták meg. A válság kezdetén meglepetést keltett a német kormánynak az a törekvése, hogy a görög szuverén adósságválság kezelésébe az EMU mellett a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) is bevonják. Németországnak elemi érdeke volt, hogy a görög válság nyomán létrejött 750 milliárdos mentőcsomag alapjául minél szélesebb garancia szolgáljon, és elkerülhető legyen az unió által garantált „transzferunió" kialakulása. A hitelek egyharmadát az IMF, mintegy 60 milliárdot a Bizottság és 440 milliárd eurós garanciáig az eurócsoport államai a külön erre a célra létrehozott szervezet (Special Purpose Vehicle) keretében bocsátotta rendelkezésre. Németország csak akkor járult hozzá az így létrejött rendszerhez, amikor az erre a külön célra létrejött szervezet megalakult, s így a no-bail-out klauzula megkerülhetőnek látszott. Valójában az uniós szerződés így is legalább annyira sérült, mint akkor, amikor az Európai Központi Bank arra szánta el magát, hogy görög kötvényeket vásároljon. Pierre Lellouche a helyzetet a NATO kölcsönös védelmi garanciájával vonta párhuzamba, egy ilyen alapon működő „transzferunió" azonban Berlin számára maga a katasztrófa volt. A német kormány hangsúlyozta, hogy a görög mentőcsomag a közös valuta stabilitását védi, a meghozott intézkedések „szükségszernek" és „egyszeriek az EU és az euró történetében". Ezt követően 2010 májusától a német Európa-politika keményebb és kezdeményezőbb jelleget öltött. Merkel egyértelművé tette, hogy az eurózónában a költségvetési és gazdasági politikákat szorosabban kell koordinálni, és nem a leggyengébbeknek, hanem a legerősebbnek kell meghatározni a feladatot. Egy interjúban francia hallgatósága előtt világossá tette, hogy Németország számára a stabilitási kultúra nem képezheti semmilyen tárgyalásnak a tárgyát.24 Merkel továbbá azt is egyértelművé tette, hogy csak akkor kész az ideiglenes mentőalap (EFSF) helyett a 2013-ra előirányzott állandó európai stabilitási mechanizmusban (ESM) nagyobb pénzügyi terhet magára vállalni, ha szigorúbb ellenőrzési és költségvetési szabályokat fogadnak el. Ez a hang természetesen szokatlan volt, és a vita sem maradt el. A pénzügyi szigorításokkal szemben a tagállamok számos képviselője azt az álláspontot képviselte, hogy a büntető intézkedések - mint a szavazati jog megvonása és a szankciók - nem elfogadhatók, mivel azok az érintett államok esetében még inkább a válság elmélyítéséhez vezethetnek. Számos jel mutatott arra, hogy ebben a kérdésben Franciaország nélkül Berlin elszigetelődött volna. Az unilateralizmust tekintve a történelemben a Szövetségi Köztársaság mindig akkor volt hajlamos az egyoldalú politikai lépésekre - Szlovénia és Horvátország elismerésétől a görög adósságválságig-, ha a multilaterális intézményi keretek hiányoztak, vagy az intézményeket megtestesítő normák gyengének bizonyultak. Berlin azért tartotta fontosnak a Nemzetközi Valutaalap bevonását a válságkezelésbe, mert az EMU-t túlzottan gyengének tartotta ahhoz, hogy a nagyobb 2011. tavasz 47
