Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 3. szám - AMERIKAI HEGEMÓNIA ÉS NEMZETKÖZI REND - Deák András: A sérülékeny hegemón. Energiafüggőség és érdekérvényesítés az amerikai külpolitika rendszerében
A sérülékeny hegemén térnyerése a globális olajtermelésben, a nyugati világgazdasági rendszer minőségileg is magasabb fokú ráutaltsága a kőolajra, továbbá a védelempolitikai szempontok folyamatos és markáns jelenléte az iparpolitikában. Szűkén értelmezve, ez a korszak az 1970-es évek elején lezárult. Az OPEC árpolitikája révén a hidegháború utolsó másfél évtizedében a Közel-Kelet veszített részesedéséből, majd a nyolcvanas évek közepétől jelentőségéből is, a kőolaj visszaszorult a nyugati világ energiamérlegeiben, miközben az energiabiztonság fogalma is új értelmezést nyert. Az a tény, hogy a „háború utáni olajrendet" e csalogató periodizációs átfedés ellenére, mégsem emlegetik egy lapon a NATO-val vagy a Bretton Woods-i rendszerrel, több tényezővel magyarázható. Az egyik nyilvánvaló ok, hogy kialakulása és folyamatai csak közvetve vannak összefüggésben a bipolaritással. Az európai újjáépítés, Németország megbékítése és ellenőrzése, illetve a szovjet fenyegetés csak az egyik konstituáló eleme volt létrejöttének és működésének. Sok egyéb, a hidegháború idején zajló esemény nagyobb mértékben befolyásolta a folyamatokat: a dekolonizáció, az arab nacionalizmus és az arab-izraeli konfliktus, illetve a korszak gazdaságtörténete és az olajkészletekre vonatkozó statisztikák kíméletlen, geográfiai determinációja. Ezt természetesen lépten- nyomon átszövik a hidegháború fő vonulatának eseményei: az USA és a NATO védelmi tervezésének szempontjai, a harmadik világban bekövetkező szovjet előretöréstől való félelem és a korszak végén a Szovjetunió kiéheztetésének reagani politikája. Azonban a szektorális politikák tárgyalásakor az olajipar történetét mindezek ellenére is sokkal könnyebb egy fontos mellékszálként kezelni, semmint erőszakkal felfűzni a hidegháború logikájára. Ugyanakkor, a nemzetközi olajpolitika változásai és legfőképp annak a külpolitikában való megjelenése csak az OPEC 1973-as árpolitikája révén következett be. Ellentétben a hidegháború többi meghatározó dimenziójával, az amerikai olajipari döntés- hozatalt egészen addig, míg az árvezető szerepet az OPEC ki nem sajátította, sokkal inkább a belső, iparági megfontolások és csak másodlagosan a külső kényszerek vezették. Leszámítva a meglehetősen ellentmondásos és a korszak első felében nem is konszolidálódó védelmi szempontokat, a State Department vagy a Fehér Ház inkább csak reagált az iparág külső eseményeire. Az első húsz évben a legfőbb vezérlő elv a közel-keleti termelési többlet megtartása és a nemzetközi piacokon való elhelyezése volt, amelynek legfőbb felelőse az iparág kevéske nagyvállalata volt, s nem közvetlenül a külpolitikai adminisztráció. Az „olajat Európának" program, a szuezi válság vagy az iráni nacionalizáció kezelésének politikája sokkal inkább volt egy kész helyzetre való improvizatív reakció, semmint egy előkészített stratégiai keretben felmerülő probléma strukturált kezelése. Mint ahogyan 1943 decemberében a Petroleum Industry War Council, a Petroleum Administration mellett működő tanácsadó testület is megfogalmazta: „az Egyesült Államok nemzeti olajpolitikájának az amerikai állampolgároknak a világ olajkészleteihez való hozzáférését kell biztosítania", amelyben azonban „bármilyen közvetlen 2011. ősz 39
