Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 3. szám - AMERIKAI HEGEMÓNIA ÉS NEMZETKÖZI REND - Deák András: A sérülékeny hegemón. Energiafüggőség és érdekérvényesítés az amerikai külpolitika rendszerében
Deák András kormányzati szerepvállalás... elijeszti a magánvállalkozásokat... és visszafogja e globális készletek rendes fejlesztését."3 Míg ezen idézet első fele tekinthető az amerikai olajpolitika - meglepően korán megfogalmazott - 1945 utáni krédójának is, a második résznek az amerikai kormányzatra vonatkoztatott állítása 1973-ban részlegesen érvényét vesztette. Amennyiben tehát az 1945-től 2009-ig tartó korszakot az energiapolitika és az amerikai hegemónia szempontjából próbáljuk meg periodizálni, négy időszakot érdemes elkülöníteni. Az első a postwar petroleum order; a „kiterjesztett hegemónia" időszaka, amikor az Egyesült Államok kiterjesztette befolyását a legtöbb olajexportőr zónára azért, hogy fenntarthassa korábban élvezett áralakító és hegemén szerepét ebben a dimenzióban. A már régebben kialakított intézményrendszer megmaradt, az amerikai cégek dominálta „Hét Nővér"4 a Fehér Ház jóváhagyásával és esetenként aktív segítségével uralta a szabad világ termelését. Ezt a törekvését alátámasztották a bipoláris világrendből érkező kihívások, nem igazán adva teret más stratégiai alternatíva kialakításának. Mindazonáltal, magatartásában ennél meghatározóbb szerepet játszottak az örökölt megfontolások, az intézményi determináció és az ezekből fakadó tehetetlenség. A második időszak az 1973-tól a nyolcvanas évek közepéig tartó korszak, az „OPEC aranykora", amikor Washington, számára váratlanul, elveszti az olajipari hegemónia legfőbb, áralakító eszközét, a régi intézményrendszer szétesik, és annak egyes elemeit egy korábban komolytalannak tartott szereplő, az OPEC veszi át, amely még csak nem is a bipoláris játéktérről érkezik. Ez a folyamat illeszkedik a vietnami háború és a Bretton Woods-i rendszer válsága okozta traumákhoz. Az Egyesült Államoknak itt is arra kellett rádöbbennie, hogy globális hegemóniája törékeny, és a más dimenziókban élvezett stratégiai előnyei nem korlátlanul átválthatok, a nemzetközi kooperáció csak szelektív eszközökkel kényszeríthető ki. A harmadik a nyolcvanas évek második felének „osztott hegemónia" korszaka, amelyben Washington - részben energiapolitikai, részben biztonságpolitikai eszközökkel - kikényszeríti az együttműködést az új viszonyok közt, és az első adandó alkalommal ki is használja azt a hidegháborús vetélkedésben. Ekkorra az amerikai energiapolitika már átesett a paradigmaváltáson, adaptálódott az új viszonyokhoz, a nemzetközi cégek leértékelődtek, és a Fehér Ház aktívabb szerepet vállalt a világ nyersanyagforrásainak elosztásában. Végezetül, az ezredfordulótól a militáns iszlám fundamentalizmus jelentette fenyegetés és a 2005-től kibontakozó olajárrobbanás jelenti az új korszak eljövetelét, amikor az Egyesült Államoknak talán épp a nyersanyagpiacokon kell legelsőként szembesülnie az új kihívók - elsősorban Kína - jelentette problémákkal. 40 Külügyi Szemle
