Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - AZ UNIÓ ÉS AZ EURÓVÁLSÁG - Kiss J. László: Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában
Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában a német bulvársajtó szócsöve, a Bild-Zeitung. A válság kezdetén nemet mondó német kancellár európai partnereinek és a világnak egy „új Németországot" mutatott be, amely keményen harcol nemzeti érdekeiért, és ezzel a magatartásával számos partnerének nem csupán meglépést, hanem valóságos sokkot okozott.23 A német magatartás megváltozását jól mutatta, hogy 2009 februárjában a nagy koalíciós kormány pénzügyminisztere, Peer Steinbrück még úgy nyilatkozott: Németország nem engedheti meg, hogy az eurózóna bármelyik országa csődbe menjen. Ez a magatartás még egy feltétel nélküli garancia volt, ám 2010 februárja és márciusa között, Görögország szuverén adósságválságának kritikus szakaszában a garanciák már központi kérdéssé váltak. Merkel hangsúlyozta, hogy nem tesz egyebet, mint védi a szabályokat, a pénzügyi stabilitást és az unió egészében az adófizetőket. A szuverén adósságválság jelezte, hogy a valutaövezet egyetlen tagállamának a pénzügyi összeomlása - bármilyen kicsiny gazdaságról legyen is szó -, az egész unióra kiható válságot okozhat, bár annak meghatározása nem mindennapi politikai körültekintést igényel. A német dilemmák Németországnak nehéz, olykor megoldhatatlannak tűnő dilemmával kellett szembenéznie. Merkelnek fel kellett ismernie, hogy a görög szuverén adósságválság nem az EU megszokott válságainak egyike, hanem az unió egészének fennmaradását fenyegető sui generis válság, amely Németország elfogadott európai szerepét és stabilitását is veszélyezteti, és ezzel egy újabb „németkérdés" kialakulásához vezethet. Az is nyilvánvaló volt a német kancellárnak, hogy az „európai szolidaritás" megszokott érveire nem hivatkozhat, mivel a német közvélemény a válságban éppen az európai szolidaritás elvével való visszaélés lehetőségét látta. Helmut Kohl kancellár az 1990-es évek elején még meglehetősen hatékonyan használhatta fel az „európai szolidaritás" elvét annak érdekében, hogy meggyőzze a német lakosságot a keleti bővítés szükségszerűségéről. Mindez Görögország szuverén adósságválságának kirobbanásakor már jóval nehezebb, ha nem lehetetlen feladat volt. Mind több német kezdte úgy érezni, hogy „Európáért" kell fizetnie egy olyan válságban, amelyért az unióban mások felelősek. A lakosság jelentős része úgy érezte, hogy az euróövezet egy francia típusú valutaunióvá válik, amely a maastrichti szerződés kereteit ássa alá, és ilyen módon egy de facto „transzferunió" jön létre, amelyben az egészséges költségvetési politikát folytató tagállamoknak kell fizetniük azokért az országokért, amelyek felelőtlen politikát folytatnak. A válság további mélyülésével az események 2010. május elején fordulóponthoz érkeztek: a Merkel-kormány kényszerítve volt, hogy vezető szerepet játsszon, és élére álljon annak a folyamatnak, amelynek első nagy lépése a Görögországnak szánt átmeneti pénzügyi segélyalap létrehozása volt. Joggal vetődhet fel a kérdés, hogy milyen okok 2011. tavasz 45
