Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)

2011 / 2. szám - AFRIKA - Csizmadia Sándor: Nicolas Sarkozy és a "Francafrique" paradoxonjai

Nicolas Sarkozy és a „Frangafrique" paradoxonjai az afrikai politika formálásában való aktív részvételre, s meghirdette a „nem avatko­zunk be, de közömbösek sem maradunk" elvét.21 A meghirdetett új koncepció próba­tételére és a Chirac-Jospin erőviszony felmérésére 1999. december 24-én nyílt alkalom, Elefántcsontparton. A rendkívül népszerűtlen, az országot folyamatosan regionális és etnikai feszültségek „véres lázában" tartó Henri-Konan Bédiét katonai puccsal el­távolították a hatalomból. A beavatkozásra hajló Chirac elnök afrikai ügyekben illeté­kes tanácsadója - az „afrikai sejt" vezetője, az elhunyt Jacques Foccart-t váltó Michel Dupuch, volt abidjani nagykövet, Bédié személyes barátja néhány magas rangú, Af­rikában szolgáló francia tiszt támogatásával mindent megtett a katonai beavatkozásért, de végül is alul maradt Jospin miniszterelnökkel szemben. A francia kormány, miként sok más kormány is, elítélte a katonai hatalomátvételt, és a törvényes rendhez való visszatérést,22 valamint az átlátható, demokratikus választások megtartását követelte. 2000 őszén a civilek visszaszerezték a hatalmat, mivel a szocialista Laurent Gbagbo nyerte meg az elnökválasztást a puccsista Robert Guei tábornokkal szemben. A válság azonban ezzel nem oldódott meg. 2002. szeptemberben az elefántcsontparti gazdasági és politikai kapcsolatok diverzi­fikálásának szándékával éppen Olaszországban tárgyaló Gbagbo elnök hatalmát fegy­veres lázadók akarták megdönteni. Franciaországban a tavaszi választásokat Jacques Chirac és pártja, az UMP nyerte meg. A „társbérlet kényszerűségétől" megszabadult Chirac elnök Dominique de Villepin-t nevezte ki külügyminiszternek, aki bejelentet­te a francia diplomácia alapvető átalakítását, s ennek részeként az afrikai politikának a külügyminisztériumba való integrálását. Chirac elnök azonban a „folytonosságra" szavazott, s megtartotta az elnöki palota „afrikai sejtjét", ami mindig is a francia „dip­lomáciai kivételesség" lényeges összetevője volt. A nyugdíjba vonuló Michel Dupuch helyett az „afrikai sejt" élére Michel de Bonnecorse nagykövetet állította23, aki volt sze­negáli, madagaszkári, kenyai, tunéziai és - kinevezése előtt - hat évig marokkói nagy­követ, tehát mindig afrikai terepen mozgott. Az elnöknek és a külügyminiszternek gyorsan ki kellett dolgoznia az elefántcsontparti konfliktus tartós megoldását célzó taktikát és stratégiát. Ugyanakkor a francia kormány­nak már sem eszközei, sem igazi elköteleződése nem volt ahhoz, hogy egyedül cseleked­jen; másfelől azt az érzést sem akarta kelteni, hogy egyoldalúan cselekszik. Ezért a nem­zetközi közösséghez fordult: afrikai államfőkhöz, hogy közvetítsenek a szemben álló felek között, a CEDEAO-hoz (Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közössége), hogy küldjön csapatokat a harcoló felek szétválasztására, valamint az ENSZ-hez, ugyanilyen célból. A Chirac-Villepin kettősnek figyelnie kellett arra is, hogy a rivális angolszász diplomácia - a Sierra Leone-i és a libériái polgárháború miatt - nagyon aktív volt a nyugat-afrikai régióban. 2001-ben brit csapatok voltak jelen a régi brit gyarmaton, s a beavatkozásuk­nak döntő szerepe volt abban, hogy Sierra Leonéban véget ért a tízéves polgárhábo­rú. így a francia kormány nem engedhetett meg magának egy esetleges kudarcot 2011. nyár 159

Next

/
Oldalképek
Tartalom