Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 2. szám - AFRIKA - Csizmadia Sándor: Nicolas Sarkozy és a "Francafrique" paradoxonjai
Csizmadia Sándor egymás után Libreville-be, hogy megbékítse Omar Bongót. A valódi megbékélés azonban csak 1984-ben következett be, a gaboni elnök hivatalos párizsi látogatásakor.17 Erre Párizsnak nagy szüksége volt, hiszen Algéria elvesztése után először Gabonból biztosította a kőolajszükségletét, ahol mellesleg a francia iparnak ugyancsak fontos uránérc kitermelése mellett az Elf által folytatott kőolaj-kitermelés is „szabad övezetben" folyt. (Az Elf az olajbevételek „laza kezelésének", a korrupció, a képviselők, pártok, francia és afrikai politikusok finanszírozásának egyik központja lett. 1989 és 1993 között például, Lóik Le Floch-Prigent vezérigazgatósága alatt - Éva Joly vizsgálóbíró megállapítása szerint - több mint 300 millió eurót „térítettek" el, és jutott magánzsebekbe is. Az olaj- vállalatot 1994-ben privatizálták, majd 2000-ben fuzionált a Total olajvállalattal). Mitterrand a hidegháború végén látta elérkezettnek az időt a jelentősebb változtatásra, hiszen a „kelet-európai kommunizmus" bukásával elvileg nem volt már szükség arra, hogy Franciaország „Afrika csendőrének" szerepét továbbra is betöltse. 1990. június 20-án, az afrikai és francia államfők 16. konferenciáján, a francia-afrikai kapcsolatok jövője szempontjából egy cezúrát húzni szándékozó beszédében18 a meghívott harminchét államfő előtt hangsúlyozta - a kelet-európai történelmi változásokra is utalva -, hogy fejlődés nélkül nincs demokrácia, és demokrácia nélkül nincs fejlődés. Ezért azt ajánlotta, hogy az afrikai országok térjenek át a többpárti képviseleti rendszerre, tartsanak szabad választásokat, teremtsék meg a sajtószabadságot és az igazságszolgáltatás függetlenségét, s töröljék el a cenzúrát. A francia fejlesztési támogatások további folyósítását ezekhez a változásokhoz kötötte, és ígéretet tett arra, hogy Franciaország többé nem avatkozik be az afrikai országok belügyeibe, ahogyan azt korábban - belső politikai változások kikényszerítésére -összeesküvéseket, puccsokat, ellenpuccsokat szervezve tette. De nem fogja kioktatni sem az afrikai országokat és vezetőiket, ami a kolonializmus- nak az egyik perverz formája. Mindazonáltal azt is hangsúlyozta, hogy a kolonializmus, az üzleti körök és a párhuzamos „áramkörök" kolonializmusa tovább él.19 Az államfői székben a Francois Mitterrand-t követő, folyamatosan „Afrika ügyvédjeként" fellépő Jacques Chirac elnök reaktiválta Jacques Foccart-t, s visszaállította az „afrikai sejt" élére. Chirac, több afrikai diktátor személyes barátjaként, nem habozott fellépni érdekükben, ha nehézségek adódtak számukra. (Például Brazzaville-Kon- góban Denis Sassou-N'Guessót támogatta az olajbevételekből a költségvetés számára sokkal nagyobb részesedést követelő Pascal Lissouba elnök ellen az 1990-es évek végén kirobbant kegyetlen polgárháborúban.20) A félig elnöki, félig parlamentáris francia politikai berendezkedés sajátossága az ellentétes politikai erők közötti társbérlet intézménye, amikor a nemzetgyűlési többséggel rendelkező miniszterelnök erős jogosítványokkal rendelkezik a köztársasági elnökkel szemben. Ez volt a jellemző a neogaulle-ista Jacques Chirac és a szocialista Francois Mitterrand között (1986-1988), valamint a szocialista Lionel Jospin és Jacques Chirac elnök között (1997-2002). Jospin miniszterelnök és a Quai d'Orsay igényt tartott 158 Külügyi Szemle
