Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 2. szám - AFRIKA - Csizmadia Sándor: Nicolas Sarkozy és a "Francafrique" paradoxonjai
Csizmadia Sándor 3. meg akarta oldani a francia politikai élet kiegészítő finanszírozását a fejlesztési célú állami támogatások és a kőolajbevételek egy részéből; 4. biztosítani akarta a hidegháború kontextusában a Szovjetunió, a forradalmi mozgalmak, a marxista ideológia hatásaival szemben a frankofón Afrikának az antikommu- nista tömbben való megtartását, de esetenként az Egyesült Államok távoltartását is Franciaország érdekszférájától vagy „hátsó udvarától".4 E keretek között jött tehát létre az Elysée-palotában az „államrezont" hatékonyan kifejező, posztkoloniális diplomáciai struktúra. Ez a kezdetben három „E-faktorra" támaszkodó „afrikai sejt" (az Elysée-palota, a vezérkar [Etat-major] és a [titkosszolgálatok által működtetett] Elf-Aquitaine olajvállalat), azaz mintegy a „francia-afrikai állam"3 kiinduló pontja, a nyugat-afrikai „geopolitikai alvállalkozójaként"6 is működő geostratégiai, geopolitikai és geoökonómiai célokat kitűző képződmény. Az új struktúra a francia érdekekre, a kapcsolatok kizárólagosságára, a közös nyelvre, a közös monetáris rendszerre, a francia katonai és titkosszolgálati jelenlétre, az afrikai országok állam- és közigazgatási rendszerében nagy számban szerepet játszó francia „kooperánsok" tevékenységére, valamint a mindenkori francia államfő és az afrikai országok államfőinek bizalmas személyes kapcsolatára épült. A Franciaország nyugat- és közép-afrikai „hátsó udvarának" folyamatos hatalmi-uralmi stabilitását - a szovjet-kommunista7 (és esetleg angolszász8) behatás megakadályozásával - garantálni szándékozó Frangafrique rendszerében az anyaország és a volt gyarmatai közötti kapcsolatok valójában nem interetatikus, hanem az afrikai államok szuverenitását de facto zárójelbe tevő intraetatikus kapcsolatokként működtek,9 ami praktikus volt a függetlenné válás nehézségeivel küzdő Félix Houphouet-Boigny elefántcsontparti, illetve más afrikai vezetők számára. A francia kormány katonai-védelmi egyezményeket kötött a volt gyarmatok - Jacques Foccart által kiválasztott - vezetőivel. Az egyezményeknek ugyancsak két oldaluk volt: a „nyilvános", mely szerint külső támadás esetén Franciaország védelmet nyújt a szóban forgó országnak, s a „titkos záradék", mely szerint belső „felfordulás" esetén is segíti hatalma megtartásában a veszélybe került elnököt, aki viszont garantálja, hogy Franciaország prioritást élvez a nyersanyagok hozzáférése tekintetében. Az afrikai államfők mellé egy-egy francia titkosszolgálati tisztet rendeltek, akiknek az volt a feladatuk, hogy az adott államfő biztonsága felett őrködjenek. A De Gaulle tábornokot követő elnökök (Georges Pompidou, Valéry Giscard d'Estaing, Francois Mitterrand, Jacques Chirac) teljes mértékben alkalmazkodtak - noha az elején, Pompidou kivételével, mindegyik elnök változtatni10 akart valamit rajta - az afrikai kapcsolatok így kialakult igazgatási módjához és szellemiségéhez. Mindegyik elnök az elnöki palota „afrikai sejtjére" támaszkodott, egyfajta párhuzamos „kormányra", melynek az élén - mint korábban Jacques Foccart - a befolyásos „Monsieur Afrika" állt. (Pompidou megőrizte Foccart-t, Valéry Giscard d'Estaing viszont menesztette. A francia elnököt oly mértékben irritálta Jacques Foccart korábbi tevékenysége, 156 Külügyi Szemle
