Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 2. szám - AFRIKA - Csizmadia Sándor: Nicolas Sarkozy és a "Francafrique" paradoxonjai
Nicolas Sarkozy és a „Frangafricjue" paradoxonjai kapcsolatok sajátos, az értékelvű francia diplomácia mellett párhuzamosan működő, átláthatatlan, korrupt, a demokratikus ellenőrzésen és az igazságszolgáltatáson gyakran kívül eső, intézményi és személyi pillérekre épülő, szerteágazó hálózati rendszerével. A France-Afrique kifejezést Félix Houphouét-Boigny - a IV. és az V. Francia Köztársaságban több miniszteri és államminiszteri posztot betöltő - elefántcsontparti politikus vezette be 1955-ben, a Francia Unió (1946-1958) keretében, amikor a szubszaharai gyarmatok a tengerentúli megyék és területek státusával rendelkeztek. Az azonos alakú, de eltérő jelentésű és negatív konnotációjú Frangafricjue neologiz- mus Franqois-Xavier Verschave, a Survie francia ONG alapítójának köszönhető, aki 1998-ban jelentette meg a Frangafricjue, a köztársaság leghosszabban tartó botránya című könyvét.2 A kifejezés azóta általánosan elterjedt a francia nyelvű országokban: politikusok, diplomaták, elemzők, újságírók egyaránt használják, miközben nagyon sokan szabadulnának tőle, illetve az általa jelölt realitástól Franciaországban éppúgy, mint Afrikában. Tanulmányomban először a „Francafrique" létrejöttének történelmi körülményeit, szerkezetének, működésének néhány jellemző vonását mutatom be. Ezt követően azt vizsgálom meg, hogy a belügyminiszterből köztársasági elnökké lett Nicolas Sarkozynek mit sikerült megvalósítania a „Franqafrique-kal való szakítás'' programjából elnökségének eddigi négy éve alatt. „France-Afrique” helyett „Frangafrique" Az V. Köztársaság 1958-ban elfogadott, a hatalomba visszatérő De Gaulle tábornok politikai szerepére szabott alkotmánya szinte teljes cselekvési szabadságot biztosít az államfőnek a nemzetközi kapcsolatok területén. A második világháború után zajló dekolonizáció folyamata (az indokínai, illetve az algériai háború), a francia gazdasági szereplők pressziója és a hidegháború logikája arra a belátásra késztette a francia államfőt, hogy 1960-ban hivatalosan megadja a függetlenséget a Szaharától délre fekvő francia gyarmatoknak és Madagaszkárnak. Ugyanakkor Charles de Gaulle megbízta bizalmasát, Jacques Foccart-t,3 a gaulle-ista párt egyik vezetőjét, hogy teremtse meg az afrikai országok politikai, gazdasági, pénzügyi és katonai ellenőrzésének újfajta eszközrendszerét, tartsa fenn a volt gyarmatok függőségi viszonyát. Charles de Gaulle a szóban forgó afrikai országok függetlenségét a francia függőség oltárán azért áldozta fel, mert: 1. biztosítani akarta Franciaország rangját az ENSZ-ben, a vele szavazó „kliensállamoknak" köszönhetően; 2. biztosítani akarta a stratégiai (kőolaj, uránium) és egyéb nyersanyagokhoz (fa, kakaó) való hozzájutás lehetőségét Franciaország számára; 2011. nyár 155
