Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 2. szám - NEMZETKÖZI ELMÉLET - Sárváry Katalin: A fel nem fedezett Bibó: Bibó István mint a nemzetközi kapcsolatok tudományág magyarországi megalapítója
A fel nem fedezett Bibó személyekhez, hanem egy elvhez kötődik, a lakosság véleményét a külső-belső legitimitás minden apró részletére kiterjeszti. A modem demokráciák nagyobb morális követelményeket támasztanak a kormányzással szemben, mivel nem a többség uralmát jelentik a kisebbséggel szemben, ahogy az ókori demokráciák, hanem minden ember egyenlő méltóságát és szabadságát. Ezzel magyarázható az, a korábbi korszakok számára ismeretlen heves reakció, amelyet a legitimitás sérelme a sérelmet elszenvedő közösségekből kivált, jobb esetben forradalmak, rosszabb esetben - ha a forradalom elakad - olyan tömeghisztériákban,61 mint a két világháború közti nacionalizmusok, különösen a fasizmus. Mindkét eset a közösség kiábrándulását jelenti a demoralizáló, kevés legitimitással bíró hatalomból, ami a hatalommal való visszaélésre erőszakkal reagál. Ennek az erőszaknak a második világháborúban megtapasztalt valósága és a jövőbeni lehetősége, minden illegitim helyzet válaszreakciójaként mondatja Bibóval, hogy a modem demokrácia megjelenését kísérő legitimitás követelményei „nem valami jámbor óhajt, hatástalan erkölcsi előírást, hanem félelmetes erejű, reális politikai szükségességet jelentenek".62 Ennek az értelmezésnek a keretein belül Bibó képes a nacionalizmus elítélésmentes elemzésére. Az antidemokratikus nacionalizmus annak a kiábrándulásnak, legitimitás- és az abból fakadó egyensúlyhiánynak a következménye, amit az első világháború befejezése váltott ki. A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus és az európai koncert sikerei a nemzetközi béke megteremtésében további száz évre meghosszabbították ugyan az arisztokrácia pozícióit, de még ezzel együtt sem tudták megakadályozni, legfeljebb késleltetni azokat a forradalmi változásokat, ahol a nemzeti kérdés és nem az európai dinasztiák közti versengés volt a háború tétje - márpedig a legtöbb 19. századi háború ilyen volt. Az első világháború végzetesen meggyengítette Európa dinasztikus hatalmait, és úgy tűnt, az önrendelkezési elv nevében lehetőség nyílik a határok korrekciójára. A százéves béke során azonban a dinasztikus és népszuverenitás együttes jelenléte mindkét legitimitást korrumpálta, és összezavarta a külpolitikát elsősorban meghatározó uralkodókat, ami a háború célja és tétje körüli bizonytalanságokhoz vezetett. A dinasztikus célok keveredtek a nemzeti területekért folyó expanzív háborúkkal, illetve területi sérelmekkel, „ahol már nem elnyomó uralkodó állt szemben elnyomott nemzettel, hanem elnyomó nemzet egy másikkal" 63 A világháború mérhetetlen pusztítása megkérdőjelezte a háborút mint a változás kikényszerítésének elfogadott módszerét, és az új legitimitási elv győzelmét elhomályosította a felelősség kérdése. A háborút a vesztes országok, elsősorban Németország felelősségére írták, ami egy egységes Németország megteremtése esetén a német túlhatalomtól való félelmet vetítette előre. így, bár az önrendelkezési elv nagy vonalakban érvényesült, alkalmazása lényegesen diszharmonikusabb volt, mint a monarchikus-feudális legitimitás a maga virágkorában. Az új közmeggyőződés erőteljesebb követelményei és hevesebb reakciói a hatalom legitimitásával összefüggő kérdésben azonban nem tettek különbséget teljes 2011. nyár 149
