Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - AZ UNIÓ ÉS AZ EURÓVÁLSÁG - Marján Attila: Krízis előtt - krízis után. Quo vadis, Európa?
Marján Attila és társadalmi feszültségek és a globalizációtól való hisztérikus félelem Európában. Nem véletlen tehát az európai integráció növekvő elutasítása sem, ami a politikai mainstream általános elutasításával párosul. A biztonságot - és jólétet - jelentő nemzeti identitást felső politikai akaratra fel kellett adni „Brüsszel" hatalmának megerősítése érdekében, sőt még azt is tűrni kellett, hogy szegényebb európai népeket finanszíroztasson a „saját" nemzeti költségvetés kárára. Amúgy is nehezen emészti meg a társadalom, ha hosszú évtizedek óta először az ő generációja él rosszabbul, mint az előző, ha egyre gyakrabban szembesül az iszlám hitű bevándorlók okozta problémákkal és az állandó terrorfenyegetettséggel. Ráadásul „Brüsszel" elveszi tőlük a nacionalizmus édes gyógyszerét is, nem beszélve arról, hogy egyre gyanúsabb egzisztenciájú országokat vesz fel az unióba, ahonnan milliónyi csóró fogja ellepni a munkaerőpiacot. A populista hajlamú politikusoknak ilyenkor egyetlen dolgot kell csinálniuk: ráérősen kortyolgatni a koktélokat, és várni. Várni a megfelelő pillanatra. És pontosan ez az, amit a felelős politikusoknak nem szabad tenniük. Bármilyen nehéz is a csalódott társadalmat meggyőzni a reformok szükségességéről, meg kell kísérelniük, ha pedig nem sikerül, akkor is meg kell tenniük. Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök mondta egyszer, hogy minden európai politikus tudja, hogy mit kellene tenni, de azt nem, hogy a reformok bevezetése után miként lehetne megnyerni a következő választást. Úgy tűnhet, hogy ma még van idő a vacillálásra, de attól tartok, ez nem lesz sokáig így. Vitatkozni persze lehet, hogy Európa milyen arányt szabjon a hideg szívű liberalizmus és a gyengéd szociáldemokrácia között, a változás és a megőrzés között, vagy hogy milyen ütemben vezesse be a reformokat, de elodázni a változtatást nem lehet. Európa felelős szociáldemokrata, kereszténydemokrata és liberális pártjai nem nézhetik tétlenül, ahogy a választópolgárok a szélekre rohannak. A politikai inga leng jobbra-balra, amit mindig lelkesen üdvözöl az éppen nyerőnek számító oldal - normális ügymenet, business as ususal. A közép kiürülése azonban már nem az. Ha a közép elveszíti a társadalom jövőtől félő részét, jelentős politikai klímaváltozásnak nézhetünk elébe Európában. Aggasztó jelek már most mutatkoznak. Az eleddig toleráns baloldali alsó középosztály a szélsőbal, a toleráns jobboldali felső középosztály és a bevándorlástól rettegők a szélsőjobb táborába menekül Európa-szerte. A társadalom fellázadt a politikai elit ellen, és ez minden bizonnyal így is marad, ha a közép nem tud hiteles és meggyőző 21. századi víziót adni. Mindez sajnos egy ördögi kör, mivel a reformok iránt elkötelezett középpártoknak egyre kisebb mozgásterük marad a reformok végrehajtására, a reformok elmaradása pedig a helyzet és a közhangulat további romlását eredményezi. Hamis lenne azonban azt állítani, hogy nem történnek reformok. A legtöbb tagállam már évek óta folyamatosan korszerűsíti nyugdíjrendszerét, építi le a munkavállalásra vonatkozó szigorú védelmi szabályokat, magyarul lassan, de biztosan bontja le a hagyományos jóléti állam védőfalait. Még a gyakran „megreformálhatatlannak" kikiáltott Franciaországban is elindultak a változások. 20 Külügyi Szemle
