Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - AZ UNIÓ ÉS AZ EURÓVÁLSÁG - Marján Attila: Krízis előtt - krízis után. Quo vadis, Európa?
Krízis előtt - krízis után. Quo vadis, Európa? vezérelt modell, csak a tagállamok hosszú fejlődési folyamatok után kialakult többé-ke- vésbé hasonlatos modelljeinek rendszere, amely gyakran csak úgy ragadható meg egy tipikus egységként, ha az amerikai vagy az ázsiai modellekkel összehasonlítva vesszük górcső alá. A fejlett világban két jelentős gazdasági-társadalmi modell különböztethető meg: a piaci versenyalapú angolszász és a társadalmi kohézióra alapuló (kontinentális) európai modell. Az utóbbi időszak legfontosabb tendenciája Európa-szer- te az angolszász modell megerősödése és a szociális modell közeledése a piaci alapú modellhez. A két modell alapintézményei nagyon hasonlók egymáshoz, és mindkettő a magántulajdonra, a piacgazdaságra és a jogállamra alapul, de a kontinentális vagy más néven szociális modell az államra jövedelemkiegyenlítő és gondoskodó szerepet ruház. A megváltozott világban kétségessé vált a nagylelkű jóléti állam fenntarthatósága: az EU-tagállamok többsége drasztikus megszorító intézkedésekre kényszerül. Az egymástól némileg eltérő „szociális modelleket" működtető európai országokra egyöntetűen igaz, hogy szinte mindegyikük egy ketyegő demográfiai és nyugdíjbombán ül. Az európai népesség nagy iramban öregszik, az európai nyugdíjrendszerek íenntarthatatlanok. Ennek több oka is van: a világháború utáni baby-boom generáció mostanság kerül nyugdíjas korba, és a várható életkor is egyre inkább kitolódik az egyre korszerűbb egészségügyi ellátás következtében. Döbbenetes, de igaz: míg jelenleg egy nyugdíjasra négy dolgozó jut, 2050-ben már csak kettő. Az előttünk álló évtizedekben az európai népesség mind méretét, mind szerkezetét tekintve drámai változásokon megy majd keresztül, amelyeket egyrészt a termékenységi ráta alacsony szintje (1,5 gyermek/nő, szemben a népesség fenntartásához szükséges, legalább 2,1-es értékkel), másrészt a várható élettartam növekedése okoz. A munkaképes korú lakosság (15 és 64 év közöttiek) létszáma 310 millióról 250 millióra zuhan 2050-re. A 65 év felettiek száma megduplázódik, és több mint 120 millióra emelkedik.5 A népesség rohamos öregedése katasztrófával fenyegeti az európai államháztartásokat is, ha a tagállamok nem hajtanak végre radikális reformokat jóléti ellátórendszerükben. Az idősödő népesség eltartásának költségvetési terhei alapvető reformok nélkül olyan pénzügyi terheket rónak a fejlett ipari országokra, hogy néhány évtizeden belül a legnagyobbak adóskockázati besorolásai is a jelenlegi elsőrendű befektetői szintről a spekulatív sávba süllyedhetnek, vagyis rosszabb lesz a piaci megítélésük, mint egy garázsvállalkozásé. Az öregedésnek jelentős hatása van a gazdaság egészére. Az elmúlt negyven évben hozzászoktunk a növekvő jóléthez, amelyet a munkaerő növekvő kínálata és a termelékenység növekedése biztosított. A társadalom öregedése ugyanakkor azzal jár, hogy ezeket a jövőben nem tekinthetjük adottnak. Mivel a munkaképes korú népesség csökken, a termelékenységet kellene növelni annak érdekében, hogy az elérhető legnagyobb gazdasági növekedést realizáljuk. Az európai gazdasági növekedési potenciált az öregedés a jelenlegi kétszázalékos szint felére szorítaná le 2040-re, ha addig nem történnek reformok. A negatív következmények egyébként Japánban még ennél is súlyosabbnak 2011. tavasz 15