Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - KELETI PARTNERSÉG - Romsics Gergely - Végh Zsuzsanna: Támogatókkal, koalíció nélkül? A keleti Partnerség támogatói és a kezdeményezés jövője
Támogatókkal, koalíció nélkül? A Keleti Partnerség támogatói és a kezdeményezés jövője A Keleti Partnerség vitatott helye az Európai Unió külkapcsolati rendszerében Az Európai Unió története a kilencvenes években nem kis mértékben a bővítési folyamatok története is volt egyben. A „kis" 1995-ös bővítés mellett az évtizedre rányomta bélyegét a „nagy", keleti bővítés mérlegelése, előkészítése és utóbb a folyamat megindítása. Ezzel párhuzamosan megkezdődött az EU mint külpolitikai játékos nemzetközi és regionális profiljának, eszköztárának kialakítása és fejlesztése. A két „történet" a korábbinál intenzívebben fonódott össze a kétezres évek elején, amikor már láthatóvá vált, hogy a bővítési folyamat dinamikája középtávon nem lesz fenntartható, mivel az EU olyan „kemény" politikai, kulturális és fejlettségi határokat ért el, amelyek legyőzése - azaz újabb államok csatlakozása - csak hosszabb felkészülési periódus után képzelhető el. Ennek következtében az évtized sok szempontból az EU politikai identitásának újragondolását, reálpolitikai áthangolását is hozta. A román és bolgár csatlakozás negatív tapasztalatai tovább erősítették ennek a gondolkodási (és számos tagország közvéleményében szinte tapintható) folyamatnak 2007-re már jórészt megszilárdult magját, amely szerint a Nyugat-Balkán tagsági perspektívája elvi kérdésként fenntartandó, a gyakorlatban azonban a távoli jövőbe tolódik, míg egyéb régiók esetében közép- és hosszú távon egyaránt egyéb szoros kapcsolati modellek kidolgozására van szükség.2 A célok - funkcionális perspektívában - azonban nem különböztek rendkívüli mértékben a bővítési politika meghirdetett céljaitól. Az EU politikai identitása szinte kizárta (és kizárja), hogy a liberális államok közösségét leszámítva bármilyen külkapcsolati képletben önmagát ne normavállalkozóként pozícionálja, ami a kettős - déli és keleti - periféria esetében azt jelentette, hogy elsődleges stratégiai célként az uniós értékrend és procedurális normakincs tagság nélküli promóciója és átadása szinte eleve adott programként jelenhetett meg.3 A feladat éppen ezért az volt, hogy a bővítési politikában eddig is képviselt értékek (demokrácia és liberális normák, átlátható piacgazdasági modell) és kötődések (az atlanti biztonsági közösség) további terjesztésére egy immár „valódi" külpolitikai cselekvési terv keretében a partnerországoknak nyújtott tagsági perspektíva nélkül is sor kerülhessen.4 Az európai szomszédságpolitika lényege ebben a kettősségben állt: normák és politikai-közigazgatási gyakorlatok terjesztését kívánta tagsági perspektíva nélkül elérni. Ez egyszerre jelentett klasszikus nagyhatalmi viselkedést, amennyiben a „milieu-formálás" Arnold Wolfers által megalkotott fogalmával volt rokonítható, ám innovációt is, amennyiben a külpolitika eszköztárában minden korábbi - például amerikai - kezdeményezésnél következetesebben és főleg konkrétabban kívánta a saját példa bemutatását és a know-how átadását alkalmazni. Ez a gyakorlat nem teljesen volt előzmények nélkül, hiszen logikája felfedezhető volt már a barcelonai folyamatban is, amely logikus módon került az új, keleti dimenzióval együtt a megalkotandó szomszédságpolitikai kompetenciájába. 2011. tavasz 109
