Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 4. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Füsti Molnár Zsuzsa: Emma Broughton: Koppenhága: a csúcstalálkozó mérlege és a jövő
Folyóiratszemle A környezetvédelem és a klímaváltozás kérdése az ENSZ különböző intézményei (bizottságai és olyan programjai mint az UNEP, az UNFCCC és a kiotói egyezmény) közvetítésével került az egyes országok politikai napirendjére. Az emberi tevékenység klímarendszerekre gyakorolt hatásának tudatosításában központi szerepet játszottak az olyan transznacionális, nem kormányzati szervezetek is, mint például az IUCN (Természetvédelmi Világszövetség), a WRI (Világ Erőforrásai Intézet) vagy az 1988-ban létrehozott kormányközi szakértői csoport, az IPCC (Éghajlat-változási Kormányközi Testület) és a klímakérdésekben élenjáró néhány állam, például Norvégia. Ám ebben a politikai folyamatban az állami szint kevés hangsúlyt kapott, a klímapolitika kérdéseit nemzetközi szinten dolgozták ki, az egyes országok politikái pedig ezekhez igazodtak; az országok klímavédelmi tevékenysége az ENSZ szabályainak és elveinek a keretei között zajlott. E főbb szabályok között szerepel az összes ország képviselete, az „egy ország, egy szavazat" szabálya, a döntések konszenzus által történő meghozatala. Az elvek és normák közül a kiotói egyezményben lefektetett közös, de differenciált felelősség elvét kell kiemelnünk, amely kimondja, hogy minden ország felelős az üvegházhatású gázok kibocsátásáért, ám az ipari országokra - intenzívebb kibocsátók lévén - nagyobb felelősség hárul, mint a fejlődő országokra. így az ipari országok a kiotói egyezményben kötelező vállalásokat tettek az üvegházhatású gázok kibocsátásának visszaszorítására, ezenkívül technikai és pénzügyi segítséget ígértek a fejlődő országoknak csökkentési és adaptációs céljaik megvalósításához. Ez utóbbiak számára nem állítottak fel kötelező kvótákat, ám elvárják tőlük, hogy csatlakozzanak a globális erőfeszítésekhez. A koppenhágai csúcstalálkozó - bár kudarcnak tekintik - inkább a játékszabályok megváltozását jelzi: a multilaterális, felülről kiinduló döntések megváltozását, a döntéshozatal nagyobb rugalmasságát és a szereplők közötti kapcsolatok átrendeződését. Ezek a tendenciák azonban már az 1990-es évek végén elkezdődtek, amikor a klímapolitikai döntéseket az államok fokozatosan kisajátították, és a döntéseket egyre decent- ralizáltabb módon hozták meg. Az egyik legszembetűnőbb különbség a kiotói és a koppenhágai megállapodás között az, hogy ez utóbbiból hiányoznak az üvegházhatású gázok kibocsátáscsökkentésének közös célszámai. A dokumentum csupán arról tesz említést, hogy az üvegházhatást okozó gázokat olyan mértékben kell csökkenteni, hogy a globális felmelegedés ne érje el a 2 Celsius-fokot. így az egyes országok maguk döntik el, hogy mennyire veszik ki a részüket az éghajlatváltozás elleni küzdelemből. Az Egyesült Államok és Németország által javasolt, 2050-ig megvalósítandó 50 százalékos csökkentés a fejlett ipari országok részéről - Kína vonakodása miatt - kimaradt a szerződésből. A klímaváltozás megfékezésére vonatkozó döntések decentralizációját jelzik Kína, Brazília és India egyoldalú klímapolitikai bejelentései a konferenciát megelőző hónapokban, amellyel mintegy leválasztották klímapolitikájukat a fejlett országokéról, a kiotói megállapodás kikötéseivel szemben. A klímaváltozást, az üvegházhatású gázok kibocsátását 194 Külügyi Szemle
