Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 4. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Füsti Molnár Zsuzsa: Emma Broughton: Koppenhága: a csúcstalálkozó mérlege és a jövő
Emma Broughton: Koppenhága: a csúcstalálkozó mérlege és a jövő és tágabb értelemben az energiagazdaságot érintő kérdések a belpolitika ügyévé váltak az ipari országok, de ugyanígy a fejlődő és az újonnan feltörekvő országok számára is. Ez a fejlemény különösen megfigyelhető a finanszírozás kérdéseiben. Az 1990-es évek végéig egyedül a Környezeti Világalap (GEF) biztosította a környezetvédelmi projektek számára szükséges alapokat. Ma már a fejlett országok többsége saját alapokkal rendelkezik; nem kevesebb mint 51 klímaalap működik, mintegy 40,7 milliárd tőkével. Léteznek azonban - ha nem is globális - de multilaterális kezdeményezések, amelyek az ENSZ keretei helyett előnyösebb pozíciót biztosítanak néhány állam számára. így a Világbank Klíma Beruházási Alapjához (Climat Investments Funds) jelentős pénzösszegek áramlottak a fejlett országoktól, miközben a hasonló funkciót betöltő Környezeti Világalap (GEF) alig tudja biztosítani a működéséhez szükséges forrásokat. E kétféle alap között az a fő különbség, hogy a beruházási alapban és más hasonló intézményekben korlátozott a tagok száma, ami megkönnyíti a projektek ellenőrzését és a döntéshozatalt. A politikai folyamatok feletti ellenőrzés igénye és a környezetvédelmi kérdéseknek a nemzetközi szintről a belpolitikai szintre való áthelyeződése a hatalmi egyensúlyok megváltozásának körülményei között alakult ki. Az ipari és a fejlett országok elkülönülése egyre nyilvánvalóbbá vált az 1990-es évek végén. A feltörekvő államok - többek között Kína, India, Brazília és Mexikó - és az ipari országok között élesedő gazdasági verseny hatására a fejlett országok immár korlátozni szeretnék ezen országok relatív előnyét (a „differenciált felelősség" elvét), amelyet korábban a nemzetközi klímapolitika juttatott számukra. A koppenhágai csúcstalálkozón éppen ezért Barack Obama amerikai elnök már különbséget tett az „erős ipari bázisú" fejlődő országok és a legszegényebb országok között, és az igazságosság új normái alapján minden nagy szén-dioxid-kibocsátó országtól elvárható, hogy kötelezettséget vállaljon a csökkentés érdekében. Ennek megfelelően a fejlődő országok közül a legnagyobb környezetszeny- nyezők - Brazília, Mexikó, Indonézia, Dél-Afrika, India és Kína - „explicit, konkrét és számszerűsített" vállalásokat jelentettek be szén-dioxid-kibocsátásuk korlátozására. Az imént említett kereteken kívül egyéb fórumok is - például a G8-ak és a G20-ak - is alkalmat kínálnak a klímakérdések megtárgyalására. A G8-ak 2005-ben Tony Blair brit kormányfő kezdeményezésére vették fel a környezetvédelem kérdését politikai napirendjükre. A 2009-es aquilai csúcstalálkozójukon 50 százalékos kibocsátáscsökkentést tűztek ki célul, amelyet a koppenhágai megállapodásban Kína tartózkodása miatt nem tudtak érvényesíteni. A klímakérdések megtárgyalásának újabb fórumai között szerepel egyrészt a grönlandi dialógus, amely egy bizonyos számú ország környezetvédelmi miniszterei számára teremt lehetőséget informális megbeszélésekre, a média részvétele nélkül; másrészt pedig a Barack Obama által életre hívott Legnagyobb Gazdaságok Fóruma (Major Economies Forum), amely a 17 legnagyobb kibocsátó tömörítésével inkább a „nagy" és „kis" kibocsátó országok, nem pedig a fejlett és a fejlődő országok között húzta meg a határvonalat. 2010. tél 195
