Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 1. szám - MAGYARORSZÁG ÉS KELET-KÖZÉP-EURÓPA - Kiss J. László: Közép-Európa: "elképzelt terek" és a 21. század kihívásai
Kiss J. László Németországnak az „európai békebiztosítás évszázadokon át meg illető szerepét újra magára kell vállalnia.18 Gregor Schöllgen az egyesítést követően arról értekezett, hogy Németország újra nagyhatalom lesz, mivel az ahhoz szükséges potenciállal rendelkezik, ám a nagyhatalommá válás folyamatának béke úton kell végbemennie.19 Számos konzervatív történész ugyanakkor arra utalt, hogy a Szövetségi Köztársaság egy Nyu- gat-Európával felbonthatatlanul összefonódott posztmodern nemzetállam és európai nagyhatalom, minden „elnyugatosodása" ellenére azonban az egyesüléssel a kontinens közepe felé tolódott, s ezzel „centrális hatalommá" (Zentralmacht) vált. Ez a változás nem egy külpolitikai program ugyan, ám olyan objektív tény, amely új funkciókkal jár, amelyeket az új Szövetségi Köztársaság akár integrálóan és kiegyenlítőén betölt, akár nem, végső soron sokkal nagyobb hatást gyakorol a környezetére, mint korábban.20 Az 1989 évi közép- és kelet-európai rendszerváltások egy olyan folyamat kezdetének bizonyultak, amelyben a Közép-Európáról szóló elképzelések az egykori keleti tömb országainak gyakorlati együttműködési formáira tevődtek át. Közép-Európa egyfelől az EU-hoz és a NATO-hoz való tartozás hosszú távú, másfelől a „nagyhatalommentessé" vált térség újraszerveződésének aktuális feladataival kapcsolódott össze. Ez egyszerre jelentette, hogy a célok eszközök és az eszközök célok lehettek: az euroatlanti integráció célja egyben eszköz is volt a kelet-közép-európai államok kapcsolatainak a rendezésére. Közép-Európa többé nem annyira „világnézet" vagy éppen „emancipációs ideológiai", mint inkább olyan alkalmazható elképzelés volt, amely a különböző szubregionális együttműködési formákban öltött testet. Már a rendszerváltást megelőzően megindult ez a folyamat az Alpok-Adria Munkaközösség, majd az 1988-ban zászlót bontó négyoldalú együttműködés (Quadrangalore) formáiban, amely később a Penta- és Hexagonálé, végül a Közép-európai Kezdeményezésben (CEI), valamint a Közép-európai Szabadkereskedelmi Térség (CEFTA) formáiban fejlődött tovább. A legjelentősebbnek a szubregionális együttműködési formák „magjaként" a visegrádi együttműködés bizonyult, olyan mértékben, hogy az újonnan definiált „Közép-Európa", a „közép-európai projekt" - valójában Kelet-Közép-Európa - a V-3-, majd V-4- kooperációval vált azonossá. Az új szubregionális együttműködési formák történetileg jelentős szerepet töltöttek be a Szovjetunióhoz fűződő függőségi viszonyok lebontásában, s a nagyhatalmi integráció nélkül maradt térségnek az egymást részben átfedő szubregionális együttműködési formák útján történő stabilizálásában. Ezen felül a visegrádi együttműködésnek számos specifikus célja volt. Mindenekelőtt nem az integráció alternatívája, sokkal inkább alacsony intézményesítettségi szinten annak eszköze volt: a Brüsszel felé vezető úton olyan „fitneszközpont", amelynek létjogosultságát kezdetben a „birodalom visszavág", azaz a szovjet birodalmi restaurációs kísérletek is tápláltak. A magyar külpolitika szempontjából Visegrád alkalmas eszköznek bizonyult az elszigetelődés veszélyével szemben, az egykori kisantant szövetség feltámadásával összefüggő aggodalmak csillapítására. Emellett Visegrád a hagyományos, kelet-nyu46 Külügyi Szemle
