Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Harsányi Iván: Egy európai középhatalom külpolitikai mozgásterét meghatározó tényezők a XXI. század elején
Harsányi Iván negyvenhárom évig tartott, a század jelentős részét felölelte. Egy országnak, természetesen, egyidejűleg csak egyetlen külpolitikája lehet, és ez diktatórikus körülmények között nem kérdőjelezhető meg. Alkotmányos kormányzás esetén viszont a hivatalos külpolitika a különböző politikai erők eltérő szemlélete és törekvései közepette alakul. Konfliktusos kérdésekben emiatt adott esetben döntő (olykor zavaró) belpolitikai tényezővé is előléphet. Az ezredforduló előestéjén A XXI. század eleji spanyol külpolitika alapállása a Franco-diktatúra 1975-1977-es felbomlása utáni negyedszázadban alakult ki. Eleinte bonyolulttá tette, hogy az 1973-ban kezdődő világgazdasági korszakváltás a mély gazdasági átrendeződés közel évtizedes folyamatát generálta, visszafogott gazdasági növekedéssel. Ez nem csak az első alkotmányos, centrum-jobbközép kormányok dolgát nehezítette meg: belenyúlt még a Spanyol Szocialista Munkáspárt (PSOE) 1982 őszén kezdődött kormányidőszakába is. Egyébként is, a külpolitika mozgásterét a XX. század utolsó negyedében már a nemzetközi kapcsolatok olyan sűrű integrációs hálója határozta meg, amelyben egy, a nagy blokkokon kívüli ország csak mérsékelten tudott színre lépni, a világfolyamatokra hatni. Az 1980-as évektől napirendre került annak a meghatározása is, melyek legyenek a spanyol külpolitika prioritásai az új helyzetben. Addigra a kérdést az is bonyolította, hogy karnyújtásnyira került az ország EK- és NATO-csatlakozása, utóbb pedig az, hogy a spanyol jobboldal, rendezve a diktatúra bukásakor szétzilálódott sorait, kormányalternatívává tette a Népi Szövetséget - amely 1989-től a Néppárt (PP) nevet viselte. Ettől kezdve a külpolitikában is két, markánsan eltérő koncepció feszült egymásnak. A PSOE nemzetközi politikájában az európai vonal dominált, a PP az atlanti kapcsolatokat preferálta. Ez a szembenállás nem volt a végletekig merev. A PP is híve volt az európai csatlakozásnak, de vezetőinek nézetei közelebb álltak De Gaulle tábornok „nemzetek Európája" felfogásához; a párt lassította volna az EK-államok általános és szakpolitikáinak egyeztetését. A szocialisták sem tagadták az Egyesült Államokhoz és a NATO-hoz fűződő kapcsolat fontosságát, de ellenezték a NATO-tagságot. Helyzetüket bonyolította, hogy az 1977 óta kormányzó Demokratikus Centrum Unió, a sokak követelte népszavazást mellőzve, 1981-ben beléptette az országot a NATO politikai szervezetébe - egyelőre a katonai integráció nélkül. 1985-re az álláspontok, ha nem is jutottak közös nevezőre, de némileg összecsiszolódtak. Kiderült, hogy a nyugati politikai és katonai központok nyomása miatt az EK-csatlakozás nem lehetséges a NATO-ban maradás nélkül. A PSOE kormánya, néhány hónappal az EK-belépés 1986. január 1-jei realizálása után lebonyolította az általa korábban ígért NATO-népszavazást is - azzal a megoldással, hogy a lakosságnak feltett kérdések nem tartalmazták a szervezetből való kilépés alternatíváját. 26 Külügyi Szemle
