Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 1. szám - MAGYARORSZÁG ÉS KELET-KÖZÉP-EURÓPA - Kiss J. László: Közép-Európa: "elképzelt terek" és a 21. század kihívásai
Közép-Európa: „elképzelt terek" és a 21. század kihívásai te. A német történelemben először jött létre az európai integráció meghatározó tagjaként a nagyhatalmakkal és szomszédjaival egyetértésben egy valódi német nemzetállam. A német külpolitika számára Közép-Európa elsősorban Németországtól keletre eső integrált és integrálandó térséget jelentett, s ebben az a megfontolás játszott döntő szerepet, hogy közvetlen szomszédságában ne alakuljon ki, a biztonságnak a nyugatitól eltérő szintjét jelentő instabil régió. Ezért Németország szempontjából az 1989 utáni Közép- Európa-politika alapvetően integrációs politika volt. A német integrációs politika jellemzője volt a Közép-Európa irányában megfigyelhető nagyarányú nyitottság. Németország az unióhoz csatlakozni kívánó országok legfőbb pártfogója, egyfajta „regionális ügyvédje", „stratégiai szomszédja" és „közvetítője" volt. Ennek oka nem valami militáns belpolitikai befolyás (Drang nach Osten), hanem a Kelet stabilizációjára irányuló nemzetközi nyomásban (Zwang nach Osten), nem kevésbé annak felismerésében rejlett, hogy a Szövetségi Köztársaság, mint az EU és a NATO peremállama, rendkívül sebezhető a közép- és kelet-európai instabilitások hatásaival szemben, ugyanakkor a kelet- és közép-európai kibővülés Németország számára aszimmetrikusan több nyereséggel jár, mint más uniós országok esetén. Az europaizálódott Németország a nyugati multilateralizmusok nevében lépett fel. Németország második világháború előtti aszimmetrikus bilaterális kapcsolatokon alapuló dominanciáját az unió keretében és annak részeként egy multilaterális befolyási struktúra váltotta fel. Ela egyes országokban - így Lengyelországban és a Cseh Köztársaságban - a történelmi tapasztalatok fényében a Németországtól való félelem és a nagyobb német támogatási igény egyidejűleg is jelen volt, mégis, a csatlakozást megelőzően, a közép- és kelet-európai országok a Szövetségi Köztársaság közvetítő szerepét nem csupán elfogadták, hanem kívánatosnak tartották.16 A német külpolitikáról kialakult vita nem változtatott az egyesült Németország külpolitikájának alapvető természetén, Németország külpolitikájának jellemzője továbbra is a multilateralizmus, a nemzetközi intézmények és az emberi jogok fontosságát kiemelő „civil hatalom" és a „kereskedelemállam" koncepciója maradt. Ám ezzel a mainstreammel szemben a „normalizációs iskola" említése a történelmi folytonosság bizonyos elemeire is emlékeztetett. Ez a megközelítés az egyesüléssel a történelmi „normalitás" helyreállítását hangsúlyozta. A fiatalabb, jobbára konzervatív német történészek egy csoportja a diskurzus egyik változataként a Szövetségi Köztársaság „nyugati kötődését" (Westbindung) tette a kritika tárgyává.17.A diskurzus számos tekintetben a nyolcvanas évek történész vitájának a folytatása volt, amely mind külföldön, mind az NSZK-ban heves elutasításra talált. Mégis a nyugatellenes hangok mind a „német középhelyzetről", mind a németek közvetlen vagy közvetett befolyása alatt álló „Közép-Európáról" szóló vitában felbukkantak. Wolf D. Grüner a német történelem magasságait és mélységeit Németország földrajzi helyzetének tulajdonította, amely természetes határok híján egyszer az Uráltól a Pireneusokig „felfúvódott", másszor a Rajna és az Elba között összezsugorodott. Éppen a „földrajz miatt" az újraegyesült 2010. tavasz 45
