Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)

2010 / 2. szám - EURÓPAI UNIÓ - Nagy Gábor: A stratégiai pragmatizmus kiteljesítése. Az uniós környezet tanulságai a magyar-orosz viszony jövőjéhez

Nagy Gábor érdekes módon mind orosz mind lengyel részről kedvezőtlen fogadtatásra talált, igaz egészen eltérő okokból. Moszkva alapvetően nem tudta értelmezni,97 hogy egy „straté­giai partner" mint ő, mit is keres egy kategóriában a környezetének kevésbé befolyásos szereplőivel. így végül a Kreml nem lett részese az ENP-nek. Azonban egy áttételes ellenérzése kialakult az ENP kapcsán. Nevezetesen az EU Bizottság 2004-es jelentése98 Oroszországról nehezményezte Moszkva EGT4-terveit, nem összeegyeztethetőnek vél­ve a Közös Európai Térségek gazdasági dimenziójával. Mivel azonban az ENP révén Brüsszel hasonló távlati, szabadkereskedelmi övezetet ígért olyan államoknak, akik az EGT4-nek is tagjai lettek volna, így Moszkva „kétszínűnek" érezhette az uniót. Maga az ENP pedig joggal lett annak bizonyítéka, hogy Brüsszel akadályozza saját - pozi­tív célú - integrációs elképzeléseit, melyet még a PEM szerint is támogatnia kellene. A lengyel elégedetlenség viszont azzal állt összefüggésben, hogy Varsó nehezményez­te az ENP túl tág terét. Nem érezte kellően - általa vélt jelentőségükkel összhangban - Kelet-Európára szabottnak,99 tekintve, hogy a földközi-tengeri medence országait is lefedte a program. Ennek révén semmi tagsági perspektíva nem merült fel, melyet Varsó mindig is szorgalmazott100 Ukrajna vagy Moldova, de politikai váltás esetén Fehéroroszországnál is. A lengyel érintettség konfrontációt vetített előre Moszkva irá­nyába,101 hiszen Lengyelország szomszédainak demokratizálódására helyezte a hang­súlyt, mely a „narancsos forradalom" eseményeinek tükrében nem feltétlen volt Moszk­va elsődleges prioritása. Ugyanakkor ebből elhamarkodott lenne feltételeznünk, hogy a Kreml mindig az autoriterebb rezsimekhez ragaszkodna. Sz. Bíró102 úgy véli, hogy a 2004-es események fényében Moszkva továbbra is egy korrupt Kijevvel szembesült, amely NATO-orientációja révén még több biztonsági kockázatot is hordozott. Tálassal az a közös103 meglátásuk, hogy, éppen a 2003-as grúz változásoknál, az orosz fél is támogatta a Sevardnadze-rezsim bukását. Ennek ellenére több nyugati szerző munká­jából is tükröződik az a vélemény, hogy Moszkva kevésbé elszánt a közös szomszédság demokratizálásában - nyilván összefüggésben saját autoriter, „szuverén demokráciá­jának" jellegzetességeivel. A Johnson-Robinson szerzőpáros megállapításaiból kitűnik az a felfogás, mellyel a térséghez való orosz viszonyulást a „közel külföld" fogalmon104 keresztül akarják megragadni. Azaz úgy vélik, hogy Moszkva érdekszféra-építésre105 törekszik. Az energetikailag továbbra is az egyik legbiztonságosabbnak tartott orosz fél fő veszélye106 éppen abban rejlik, hogy energetikai kulcsszerepét politikai befolyás- szerzésre kívánja fordítani, különösképpen a posztszovjet térségben. Trenin úgy véli, hogy az EU nagyon is hajlamos „kettős mércét" tanúsítani107 a szomszédság kapcsán, amikor nehezményezi, hogy a sokat emlegetett, az orosz féltől szorgalmazott piaci ma­gatartás első igazi lépéseként Moszkva felzárkóztatja az ukrán árakat a nyugati árak­hoz. Valójában ő és Kosachev is úgy látja108 a konkrét esetek kapcsán, hogy az EU cél­ja Ukrajnát Moszkvától függetlenül integrálni, részben azonban „orosz költségeken". Az orosz megközelítéseket részben osztja Götz109 is, amikor a Déli és Északi Áramlat 100 Külügyi Szemle

Next

/
Oldalképek
Tartalom