Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 2. szám - KÖZÉP-EURÓPA - Magyarics Tamás: A kapcsolatok "normalizálása" vagy jóindulatú közömbösség? Az Egyesült Államok Közép-Európa-politikája
Magyarics Tamás Az Egyesült Államok és Közép-Európa biztonsága A hidegháborúban, leegyszerűsítve a helyzetet, a szovjetek (Varsói Szerződés) Nyugat- Európa elleni potenciális támadása elleni végső garanciát az amerikai stratégiai (nukleáris) erők jelentették. A hagyományos fegyveres erőket tekintve a Varsói Szerződés országai fölényben voltak, a Nyugat-Európában állomásozó amerikai hagyományos erők inkább csak „riasztó és előrejelző" (tripwire) szerepet töltöttek be. A Szovjetunió széthullásával a veszélyfelfogás Európa nyugati és keleti részén alapvetően divergáló- dott (bár meg kell jegyezni, hogy a brit biztonságpolitikai felfogás sokkal közelebb áll a közép- és kelet-európaiakéhoz, mint, például, a németeké vagy hollandoké.) A nyugateurópai országok kevés kivétellel (Egyesült Királyság, Franciaország), drasztikusan csökkentették a védelmi kiadásaikat („békeosztalék") és védelmi képességeik relatívan csökkentek. Másrészt, a közép-európaiak, ahogy azt, többek közt, Ronald Asmus A NATO kapunyitása című könyvében olvashatjuk, a történelmi tapasztalatok miatt szkeptikusak a nyugat-európaiak politikai elkötelezettségében is, hogy adott esetben fegyveresen megvédenék a térséget.2 Továbbá, a közép- és kelet-európaiak többsége még mindig úgy érzi, hogy geopolitikailag labilis területen él, ahol a stratégiai függőségük (kiszolgáltatottságuk) nem szűnt meg. Egyfelől, az Európai Unióban még mindig, kimondva-kimondatlanul, félperifériás helyzetben vannak. Másfelől, Oroszország határozott, nem katonai lépéseket tesz korábbi közép- és kelet-európai pozícióinak visszaszerzésére; ennek a törekvésnek leglátványosabb eleme a térség Oroszországtól való energiafüggőségének növelése.3 Egyes közép- és kelet-európai országok (elsősorban az „északi szárnyon") biztonságérzetét tovább csökkentette az orosz-grúz háború, ami azt bizonyította számukra, hogy Moszkva abban az esetben, ha az általa „közel külföldnek" nevezett (posztszovjet) térségben úgy látja, hogy az érdekei veszélyben forognak, a fegyveres erő alkalmazásától sem riad vissza. A korlátozott, helyi fegyveres konfliktusok kezelésére a NATO a jelenlegi formájában nem nagyon alkalmas, nem is szólva arról, hogy a legjelentősebb európai nagyhatalmak közül Németország és Franciaország a közép- és kelet-európaiak számára időnként aggasztónak tűnő megértéssel viszonyul Oroszországhoz. Az iraki háború előestéjén még egy átmeneti Párizs-Berlin-Moszkva-tengely is alakult akkor, amikor a közép- és kelet-európaiak a Nyolcak levelével és a Vilniusi Tizek levelével kiálltak az Egyesült Államok mellett. Majd a NATO további keleti bővítését vétózták meg Bukarestben az említett nyugat-európaiak nagyhatalmak és a mellettük felsorakozó kisebb tagállamok. A tervezett Nordstream gázvezeték kapcsán Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter egy ízben már egy „Molotov-Ribbentrop-energiapaktumról" beszélt, hiszen a gázvezeték a Balti-tenger mélyén futva kikerüli az Oroszország és Németország közötti területet, s ilyen módon lehetővé teszi Moszkvának, hogy közvetlenül ellássa Nyugat-Európát gázzal. Más oldalról ez a kiiktatott eddigi tranzitországok 74 Külügyi Szemle
