Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 2. szám - KÖZÉP-EURÓPA - Magyarics Tamás: A kapcsolatok "normalizálása" vagy jóindulatú közömbösség? Az Egyesült Államok Közép-Európa-politikája
A kapcsolatok „normalizálása" vagy jóindulatú közömbösség? érdekérvényesítési képességét csökkenti. Francia hadihajók eladása Oroszországnak ugyancsak mélyítette a nyugat-európaiak iránti közép- és kelet-európai szkepticizmust. Kulcskérdés lesz, hogy a Dmitrij Medvegyev által javasolt új európai biztonsági struktúra (a NATO és az EBESZ feleslegessé tételével) - ami gyakorlatilag az amerikaiak Európából való kiszorítását célozza - milyen támogatásra talál majd. (A gondolat „veszélyesen" rímel Charles de Gaulle „az Atlanti-óceántól az Urálig" és Mihail Gorbacsov „Európa Ház" javaslataira; mindkét felvetés burkoltan Amerika-ellenes volt.) Mindezen tényezők miatt a közép- és kelet-európaiak határozottan kiálltak amellett, hogy az új NATO-stratégiában a kollektív védelem (V. cikkely) nagy hangsúlyt kapjon és továbbra is az atlanti szövetség központi eleme maradjon. Egyes nyugat-európai nagyhatalmak Oroszországgal szembeni politikájának bizonyos elemei egy meglehetősen riasztó forgatókönyvet vetítenek a közép-európaiak elé. Az EU fokozódó strukturális gondjainak egyik lehetséges következménye Németország szerepének és súlyának további növekedése lehet az unión belül. Berlin azonban egyedül képtelen lenne megbirkózni egy európai vezető szereppel és a jelek szerint a francia partnerség nem elegendő erre. Ráadásul az unió jelenlegi, majdnem hogy egzisztenciális bajai gazdasági jellegűek; Németország és Oroszország gazdaságai pedig hagyományosan kiegészítik egymást, míg a nyugat-európai gazdaságok egymás versenytársai. Végső elemzésben az EU esetleges hanyatlása egy német-orosz („bismarcki") „speciális kapcsolatot" eredményezhet, ami közismert és itt nem részletezendő okok miatt stratégiai lidércnyomás a két ország között fekvő államoknak. Oroszország nyíltan Amerika-ellenes politikát folytat és az Egyesült Államok globális gyengítésében érdekelt, Németország pedig a hidegháború után egyre kritikusabb az Egyesült Államok politikájával kapcsolatban - a Közel-Kelettől kezdve Irakon és Afganisztánon át az amerikai pénzügyi politikáig. (Barack Obama, minden népszerűsége ellenére, hűvös hivatalos fogadtatásban részesült első európai útján, és Angela Merkel egyértelműen elutasította a Washingtonnal való szoros együttműködést a pénzügyi-gazdasági válság megoldására.) A fentiek középeurópai stratégáknak azt az üzenetet közvetíthetik, hogy az Egyesült Államok lehet az a partner, amelyik megakadályozhatja azt, hogy a térség „beszoruljon" Németország és Oroszország közé. Sőt, bizonyos jelenségek arra mutatnak, hogy az erőfeszítések dacára Európában a politika renacionalizálása folyik, aminek egyik jele gyenge európai vezetők (Hermann van Rumpoy és Catherine Ashton) választása, akiket minden valószínűség szerint a háttérbe szorít majd a német kancellár, a francia elnök és a brit miniszterelnök. A 2010 elején kirobbant válság az euróövezetben megerősítette a nemzetállami aspirációkat, és a NATO új stratégiájának kidolgozásakor is egyértelmű véleménykülönbség alakult ki a tagállamok között. Ebből a helyzetből az egyik potenciális kiút vagy legalábbis „biztonsági tartalék", a kétoldalú kapcsolatok erősítése az Egyesült Államokkal minden téren. Sőt, ezen túlmenően, egyes szakértők már arról cikkeznek, hogy Washingtonnak Nyugat-Európából át kellene telepíteni a jelenleg ott állomásozó nagyjából 60 ezer ka2010. nyár 75
