Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Réti György: Monica Fioravanzo: Mussolini és Hitler
Könyvekről A könyv leghosszabb alfejezete Mussolini és az SK zsidóüldöző politikájával foglalkozik (78-100. o.). A duce az Anschluss 1938. márciusi bekövetkeztéig nem követte Hitler antiszemita politikáját. Ezután azonban, elsősorban az erőviszonyok Berlin javára történő fokozatos eltolódása miatt, e téren is egyre inkább alkalmazkodni kezdett Hitler antiszemitizmusához. E folyamat végét jelentette az SK dicstelen politikája. A birodalmi vezetők 1943. szeptember 23-án adták ki a zsidók összegyűjtésére és koncentrációs táborokba szállítására vonatkozó parancsot a tíz német megszállás vagy befolyás alatt álló országra, beleértve Itáliát és Magyarországot is. Sajátos egybeesés, hogy a római német nagykövetség ugyanezen a napon jelentette be hivatalosan az SK kormányának megalakulását (79. o.). Ezután a könyv áttekinti az olasz zsidók üldözésének és deportálásának történetét, amely „a birodalomhoz való viszony legkritikusabb és legmeghatározóbb eleme volt" (81. o.). Az újjászerveződő fasiszta párt 1943. novemberi veronai kongresszusa program- nyilatkozatba foglalta, hogy a zsidók „külföldi és e háború alatt ellenséges nemzetiség". Az SK demográfiai politikájára vonatkozó, tíz nappal később született utasítás „a faj tisztaságának biztosítása érdekében" megtiltotta az olaszok és zsidók házasságát, és jelentősen korlátozta a zsidók és a színes bőrűek jogait. 1944. január 4-én hirdették ki Mussolininak a zsidó tulajdon teljes elkobzásáról szóló rendeletét. Bár a szerző végső számadatot nem közöl, számos konkrét példával bizonyítja, hogy az SK hatalmi szervei szolgai módon hozzájárultak a hitleri „végső megoldáshoz", azaz a zsidók deportálásához és kiirtásához az SK és Itália megszállt területein. A komor témát egy tragikomikus alfejezet követi, amelyben a szerző leírja, hogyan választották ki a salói kormány székhelyéül szánt épületeket. Róma biztonsági okokból nem jöhetett számításba. Több lehetőség megvizsgálása után választották ki a Garda-tó melletti üdülőhelyet. A minisztériumokat és a hivatalokat többségükben Salóban és a szomszédos kisvárosokban helyezték el. Mussolininak a közeli Gargnano üdülő egyik szép palotáját választották ki. A front északra tolódásával az is felvetődött, hogy a kormányzati székhelyet átteszik Dél-Tirolba vagy Németországba. Az előbbit a németek nem akarták, mivel a területre igényt tartottak a háborús győzelem után. Német területre viszont Mussolini nem akart áttelepülni, mert ez nyilvánvalóvá tette volna teljes függőségét Hitlertől. A következő alfejezetben Fioravanzo számos példával bizonyítja, hogy az SK minden fontos döntését a németek jóváhagyásával vagy kezdeményezésére hozta meg. Maga Hitler és Rudolf Rahn, az SK mellé akkreditált, valóban „teljhatalmú" nagykövet igyekezett ugyan fenntartani az SK függetlenségének látszatát, de a többi német politikai és katonai vezető nem sokat törődött ezzel. Filippo Anfuso, az SK berlini nagykövete (korábbi budapesti olasz követ) így foglalta össze egyéves berlini tevékenységét: „A birodalmi vezetés országunk iránti politikája szándékos meg nem értésen alapul..., miszerint megtagadják nemzeti és adminisztratív jogainkat" (112. o.). 182 Külügyi Szemle
