Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Réti György: Monica Fioravanzo: Mussolini és Hitler
Monica Fioravanzo: Mussolini és Hitler ország számára is, mert tartott attól, hogy követhetik az olasz példát" - állapítja meg a szerző (15-16. o.). Ugyanakkor megalapozatlannak tartja, és dokumentumok sokaságával cáfolja azt a Mussolinit védelmező állítást, miszerint Hitler megfenyegette őt, hogy Itáliát Lengyel- országhoz hasonlóan fogja kezelni, azaz a német csapatok „szabad prédája" lesz. Ezután a szerző részletesen idézi és cáfolja a „hamis történésznek" minősített Carlo Silvestri újságíró állításait, aki antifasisztából Mussolini feltétel nélküli kiszolgálójává válva kitalálta a duce „önfeláldozására" vonatkozó téziseket, többek között azt, hogy Hitler szorgalmazta volna Graziani marsall hadügyminiszterré való kinevezését. „Ez valószínűtlen állítás, hiszen Hitler és a német vezetés valójában határozottan ellenezték az olasz nemzeti haderő újbóli létrehozását, amit nem is engedélyeztek, különösen egy németellenesnek tartott tekintélyes tábornok vezetésével" (39M0. o.). Ugyancsak cáfolja Silvestri azon állítását is, miszerint Hitler azzal is zsarolta Mussolinit, hogy titkos fegyvereivel lerombolja Észak-Olaszország három nagy ipari központját, egyrészt mert ekkor még a titkos fegyverek nem voltak bevethetők, másrészt mert világos, hogy a német hadvezetés nem akarta lerombolni az akkor már őt szolgáló nagy ipari komplexumokat. A hatalmas forrásanyag kritikus ismertetése után, az első fejezet végén, a szerző joggal állapítja meg: „Mussolini »áldozatvállalása«, aki akarata ellenére arra kényszerült, hogy újra elvállalja a fasizmus vezetését Itáliának a német bosszútól való megmentése céljából, nem más tehát, mint egy hamis dokumentum alapján szőtt mítosz... Valójában Mussolini nem tudott, és nem akart lemondani a fasizmus vezetéséről és a náci szövetséges mellett felsorakozó fasiszta kormány újjászervezéséről. Távozása a politika színpadáról önmagának, eszméinek és munkásságának a megtagadását, valamint önmaga és a fasizmus sikertelenségének beismerését jelentette volna" (49. o). A Megvalósítás című második fejezet az SK történetének legvitatottabb kérdéseiben foglal állást. Mindjárt az elején megállapítja, hogy az SK csak korlátozott szuverenitással, Mussolini pedig csupán fiktív hatalommal bírt, mert teljesen alá volt rendelve Hitler és a Német Birodalom akaratának. Bemutatja, hogy a német vezetés miként szervezte meg az elfoglalt olasz területek igazgatását és fegyveres ellenőrzését, Mussolininak szinte kizárólag a Rastenburgban meghozott döntések végrehajtását hagyva. Alapos dokumentációval bizonyítja a könyv fülszövegében is kiemelt ide vonatkozó következtetését: „Az SK nemcsak hogy nem jelentett védőpajzsot a birodalommal szemben, de egyetlen állami vagy kormányintézkedést sem tett arra, hogy szembeszálljon a német dominanciával. .." (59-60. o.). Mint ismert, Mussolini kivégeztette az 1943. július 25-i államcsíny több részvevőjét, közöttük a vejét, Galeazzo Cianót is. „Ez volt az az ár, amelyet azért fizetett, hogy visszaszerezze Hitler és a náci vezetés bizalmát" (73. o.). 2010. tavasz 181
