Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - NÉMETORSZÁG - Kiss J. László: A német pártrendszer történelmi útja és a 2009-es parlamenti választások. A sokpártiságtól a kétpólusú pártpolitikai rendszer megszilárdulásáig
A német pártrendszer történelmi útja és a 2009-es parlamenti választások lyezkedő csoportokkal való szövetségre gondolt. Amikor az 1980-as években a hagyományos munkásosztály és a szakszervezetek jelentőségének csökkenését diagnosztizálták, a politikai középre való nyitásból az ilyen irányú kizárólagos orientáció lett Az „új közép" Schröder elképzelésében már ezt a felfogást tükrözte. Az SPD társadalmi súlypontja hagyományos munkáskörnyezetéből, a társadalmi hálózatok és a kommunális kezdeményezések területéről az állam irányába tevődött át: elsődlegesen már nem annyira követőit, inkább az állam érdekeit kanalizálta. A párt vezetősége is a „kormányzó osztályhoz" tartozik. Az SPD a 20. században a tekintélyuralmi államot kívánta lebontani, ma a demokratikus állammal fonódik össze. A koalíciók alakítását befolyásoló körülmények A szövetségi köztársaság pártpolitikai rendszere átalakulásának további jellemzője, hogy a CDU/CSU és az FDP koalíciója az ellenzéki pártoknak a Kohl-időszaktól teljesen eltérő erőviszonyait hozta létre. Az ellenzéki szerep az SPD és a Baloldal viszonyát új megvilágításba helyezte, mivel a választásokon a két párt közti különbség tíz százalékra csökkent; sőt az új német tartományokban a Baloldal javára változott meg, az lett a néppárt. A nagy kihívás az SPD előtt áll, hiszen a választási vereség feldolgozása egyben a párt identitásának újrameghatározása is. Lehetőségeik nyilvánvalók. Egyik az Agenda 2010-től - pontosabban a Hartz IV. és a 67 éves nyugdíjkorhatár programjától - való eltávolodás, tehát a balratolódás. Ez elkerülhetetlenül felveti a két párt, az SPD és a Baloldal viszonyát, pontosabban azt a kérdést, hogy melyikük határozza meg az ellenzéki politikát. Emellett a konkurencia, a szelektív együttműködés és a párt baloldali irányváltása egyaránt lehetőségként kínálkozik, továbbá szóba jöhet a Baloldallal országos szövetség kötése vagy részleges újraintegrálása is. A 2009. évi parlamenti választásokat követő napokban Thüringiában a két baloldali párt és a Zöldek közötti piros-piros-zöld koalíció akár egy új, a balratolódás jegyében álló SPD-politika premierje is lehetett volna, ám a szociáldemokraták helyi elnöksége úgy határozott, hogy a párt juniorpartnerként (18,5 százalék) a legerősebb párttal, a CDU-val (31 százalék) és nem a Baloldallal (27 százalék) kezdi meg a tárgyalásokat. Mindez jól mutatta, hogy a szociáldemokrácia baloldali irányváltása korántsem tekinthető automatikusnak, mivel jelentős mértékben a helyi viszonyoktól függ. A thüringiai SPD a Baloldal elfogadhatatlan külpolitikai programját nevezte az egyik fő akadálynak, míg Saar-vidéki elnökük - több nyugat-európai ország példájára hivatkozva - természetesnek nevezte egy szocialista és egy szociáldemokrata párt egyidejű létezését és közös tartományi kormányzását. Az SPD számára aligha lenne járható út, ha a Baloldal szociális ígéreteire licitálna rá, és a költségvetési realitásokat felborító politikával keresné az együttműködést vele. Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy egy lehetséges együttműködés érdekében a két párt programjának tartalmilag is összeegyeztethetővé kell válnia. Ez azonban a Baloldaltól 2009. ősz 77
