Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - NÉMETORSZÁG - Kiss J. László: A német pártrendszer történelmi útja és a 2009-es parlamenti választások. A sokpártiságtól a kétpólusú pártpolitikai rendszer megszilárdulásáig
Kiss J. László százalékát. A tagok létszámának fokozatos csökkenésével ez az arány azonban a 2005. évi előre hozott parlamenti választásokon már hetven százalék alá esett vissza. Ennek egyenes következményeként egyikük sem lett képes a hagyományos módon - egy kis- párttal - többségi koalíció alakítására. Ez előre látható volt ugyan, a politikai osztályt mégis váratlanul érte. így nagykoalíciójuk - az 1966-ban létrejött kormányszövetségükhöz képest - meglehetősen erős ellenérzések közepette alakult meg. A helyzetet jól mutatta, hogy már a választások estéjén a különböző összetételű, hárompárti koalíciók lehetőségét latolgatták. E vélekedések még a politikai tabu határán belül maradtak, bár a felmerült kormányzati mód a német parlamenti rendszer - hagyományosan erős - stabilitási igényeinek ellentmondott, s még tartományi szinten sem álltak rendelkezésre meggyőző tapasztalatok az eredményességéről. Az átalakulást tehát az SPD-től balra kialakult és megerősödött párt, a Baloldal megjelenése katalizálta. De az új német tartományok három- és a nyugati területek négypárti rendszere már 2005 után előre vetítette egy országos méretekben formálódó ötpárti rendszer - s azzal együtt az eddig szokatlannak számító hárompárti koalíciók, valamint a politikai partnerválasztások és egyensúlyok sokkal nyitottabb, ugyanakkor bonyolultabb formája - kialakulásának lehetőségét. A parlamentáris-politikai rendszer elindult azon az úton, amely egyre kevesebb területen különbözik többi nyugati megfelelőjétől, kevésbé „rendezett" és „átlátható", ám ezzel - legalábbis európai összehasonlításban - „normálisabb", s ennek megfelelően - a szélsőségektől eltekintve - nincs szükség arra, hogy minden töredékpártot illegitim kívülállóként bélyegezzenek meg. A pártok Németországban is egy nyílt politikai piac ajánlattevőivé váltak: a polgárok szolgáltatónak tekintik őket, s nem egy magasabb rendű világnézeti tekintély képviselőjének.9 Az ötpárti politikai rendszer megerősödése minden résztvevőt arra ösztönözhet, hogy az egymással való együttműködés új lehetőségeit keressék. Ám egy kevésbé versenyirányultságú kormányzati stílus felé mutató átmenet, s ezzel összefüggésben a pártok közötti együttműködéshez elengedhetetlen, új típusú rugalmasság, ára a köztük lévő éles különbségek viszonylagossá válása lehet. Ennek számos jele figyelhető meg. A hetvenes években, a nagy stabilitás időszakában, a tartományi politikákban három kormányzati és koalíciós típus volt a leggyakoribb, míg 1990 és 2007 között már tizenkettőre emelkedett a számuk, ami nem csupán a pártpolitikai rendszer széttöredezését, de annak rugalmasságát is jelzi. Az utóbbi időszak a tartományok számára együttesen 283 kormányzati évet jelentett. Ebből 102 volt az uniós (CDU/CSU), illetve szociáldemokrata egyedüli kormányzás ideje, 125 a kis- (nyolc különböző változatban) és 49 a nagykoalícióké, további hét pedig a kisebbségi kormányzásé. A többségi modelltől mintegy ötödük tért el. A pluralizálódás abban is kifejezésre jutott, hogy 87 kormányzati évben az országos politika többségi viszonyaitól eltérő, „vegyes" koalíciók voltak hivatalban. A kiskoalíciók esetében hármas szövetségek létrehozására csak háromszor került sor: az SPD, a Zöldek és az FDP között 1990-1994-ben (Brandenburgban) és 60 Külügyi Szemle
