Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 3. szám - NÉMETORSZÁG - Kiss J. László: A német pártrendszer történelmi útja és a 2009-es parlamenti választások. A sokpártiságtól a kétpólusú pártpolitikai rendszer megszilárdulásáig
A német pártrendszer történelmi útja és a 2009-es parlamenti választások három évvel korábban még a szociáldemokrata pártot támogatta) már biztos bejutást tett lehetővé. A párt megjelenése szakítást jelentett egy korábbi axiómával: az országos politikában egy új szervezet bonthatott zászlót az SPD-től balra. Létszáma alapján a PDS (majd utóda) 2005 és 2009 között (az öt parlamenti frakció közül) a negyedik volt: 53 képviselője ült a 612 tagú Bundestagban. Fejlődése azonban már az országos politika szintjén folytatódott, és túlhaladta addigi feladatát. A Szociáldemokrata Párt még Gerhard Schröder kancellársága idején az „új közép" felé nyitott, és a pártnak a hagyományos baloldali társadalmi-kulturális környezethez való kötődése lazulni kezdett. Ebben döntő szerepük volt a Schröder által bevezetett Hartz-féle reformoknak; ezek Agenda 2010 néven a szociálpolitikai kedvezmények csökkentését célzó legnagyobb reformcsomagot képezték. Hatásuk a párt saját választói bázisát és hagyományos szövetségeseit, a szakszervezeteket érintette a legérzékenyebben, s elindította lemorzsolódásuk folyamatát. Ok pedig - a nyugati tartományok egykori szak- szervezeti csoportjai és a volt szociáldemokraták - új pártba, a Szociális Igazságosság Választási Alternatívába (Wahlalternative Soziale Gerechtigkeit, WASG) tömörültek. A Baloldal és az ötpárti rendszer kialakulása A 2005-ös választások a Demokratikus Szocializmus Pártját és a Választási Alternatívát arra ösztönözték, hogy addigi laza kapcsolataikat szorosabbá fűzzék. Együttműködésük 2007. június 16-án öltött konkrét formát: a Baloldal (Die Linke) néven új párttá átkeresztelt PDS listáján a WASG számos képviselője kapott helyet. Össznémet pártként történő megjelenése jól mutatta, hogy az egyesült Németország két társadalma közötti, kelet-nyugati konfliktus pártpolitikai szinten is kifejeződést nyert, s ez az egész pártrendszer átalakulásának irányába hatott. így korántsem volt véletlen, hogy (már a 2005-ös, majd) a 2009. évi parlamenti választások előtt számos elemző a „kritikus választás" lehetőségére figyelmeztetett, s azt hangsúlyozta, hogy a német pártrendszer szerkezetében szakadás várható, és jövője nyitottabb, mint korábban bármikor.7 Erre ugyan annak idején rácáfolni látszott a nagykoalíció megalakulása, ám többen jelezték, hogy azzal már kezdetét vette az ötpárti rendszer felé történő átmenet, melynek kimenetele pontosan még nem látható. Az elemzők arra is rámutattak, hogy a globalizálódás kihívásai és az állami költségvetés eladósodása bizonyos fenntartható reformokat kényszerített ki, ám azok olyan paradigmaváltáshoz vezettek, amelynek következményei a megváltozott pártpolitikai rendszerben már láthatóvá váltak: a választóknak az NSZK történelmében ismeretlen (de legalábbis ritkán előforduló) kisebbségi kormányokhoz, nagykoalíciókhoz és különböző politikai színkombinációkhoz - nem mint kivételhez, hanem mint szabályhoz - kell hozzászokniuk.8 2005-ben a tendenciák egyértelműen azt jelezték, hogy a két nagy néppárt, az SPD és a keresztény-konzervatív CDU/CSU szavazatokat veszített, és gyengült a vonzerejük. Pedig ők együtt még az 1980-as években is meg tudták szerezni a voksok nyolcvan 2009. ősz 59
