Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Füsti Molnár Zsuzsa: Charles A. Kupchan: A transzatlanti geopolitika: viták és kibékülések
Folyóiratszemle dását. Az a kétpárti koalíció, amely ezt az internacionalizmust támogatta, nagyrészt a külső fenyegetésre épült. A Szovjetunió bukásával a külpolitika is a pártok közötti harcok tétjévé vált. 1991-ben az első öbölháború körüli megosztottság már előrevetítette a republikánusok és a demokraták közötti szakadék elmélyülésének a valószínűségét: a szenátus megszavazta ugyan a fegyveres erő bevetését Irak ellen, ám nagyon csekély többséggel. A két párt közötti véleménykülönbség tovább nőtt az 1990-es évek során, és például amikor Bili Clinton a nukleáris kísérletek teljes tilalmáról szóló szerződést a szenátus elé terjesztette, a republikánusok azt gyorsan visszautasították. Ugyanígy a balkáni háború utolsó szakaszában Clinton a multilateralizmusra építve próbálta megoldani a koszovói béke kérdését, ám a republikánus többségű képviselőház többször is a javaslatával ellentétes döntést hozott. Míg az 1990-es évek a hidegháborús transzatlanti partnerség gyengülését hozták, a George W. Bush megválasztásával kezdődő időszak annak a végét jelezte. A Clin- ton-kormányzat még kísérletet tett a liberális internacionalizmus megmentésére, ám a Bush-kormányzat inkább aláásni igyekezett azt. Ezt jelzi Bushnak a kiotói egyezménynyel és a Nemzetközi Büntetőbírósággal való szembenállása is. Európa és Amerika stratégiai prioritásai ebben az időszakban még inkább eltávolodtak egymástól. Az iszlám terrorizmus és legyőzésének módja különösen megosztotta az amerikai és az európai kormányokat. Washington elutasította a NATO-nak azt a javaslatát, hogy segítséget nyújtana a tálib rendszer megbuktatásához, ami súlyos csapást mért a kollektív védelem eszméjére. Később viszont, amikor az Egyesült Államok Szaddám Húszéin ellen fordult, több európai ország is illegitimnek tekintette az inváziót. Szeptember 11. és az iraki háború az Egyesült Államokban a nacionalizmus és a szélsőséges hangok megerősödését segítette, és tovább élezte a pártok közötti ellentéteket. És bár Bush azt ígérte, hogy kormányzása alatt egységet teremt, nem pedig megosztást, hatalomra jutása után egyre inkább eltért a centrista kormányzástól, és egyre inkább kihasználta a pártok közötti ellentéteket. Igaz, már választási kampányában is kijelentette, hogy az ország „a katasztrófa felé rohan, ha a demokraták nyernek". A választások után a The Economist így írt: „Amerika ma megosztottabb, mint egy egész generáció óta bármikor". G. W. Bush kormányzási stílusa és az iraki háború kétségtelenül hozzájárult ehhez, ám a belpolitikai helyzet alakulása is felelős a liberális internacionalizmus jegyeit magán viselő koalíció széteséséért; e koalíciót még Franklin D. Roosevelt teremtette meg, az Észak és Dél közötti politikai szövetség kialakítása jegyében. Ma a regionális megosztottság ismét visszatérőben van, azzal a különbséggel, hogy a valaha demokraták által uralt Dél a nyugati hegyvidékekkel együtt ma már a republikánusok választási bázisává vált, míg a demokraták az északkeleti és a Csendes-óceán partvidéki területein alkotnak többséget. A bevándorlók által preferált részek, például újabban a Nagy Tavak vidéke, liberális és demokrata többséget mutatnak fel, ugyanakkor a középosztálybeli és munkásosztálybeli fehérek a déli és a nyugati hegyvidékek gazdaságilag fejlett zónáiba 2009. nyár 253
