Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - FOLYÓIRATSZEMLE - Füsti Molnár Zsuzsa: Charles A. Kupchan: A transzatlanti geopolitika: viták és kibékülések
Folyóiratszemle áramlanak, a maguk konzervatív és republikánus beállítottságával. E „két Amerika" mindkét része egyre homogénebbé válik, és a mélyülő politikai szakadék útját állja a kétpárti együttműködésnek. A másik fontos változás a pártok közötti egyre növekvő ideológiai különbség, amelyet az egyre szembetűnőbb gazdasági egyenlőtlenségek táplálnak. A második világháború utáni gazdasági fellendülés megszüntette a világválság által kiélezett ellentéteket, és megteremtette a politikai egyetértés feltételeit. A régiók és az osztályok közötti ideológiai válaszvonalak fellazultak, és az Eisenhower-éra után megjelenő pragmatikus és mérsékelt centrum megjelenésével már az „ideológia végéről" beszéltek. Ma pedig a mérsékelt centrum szemmel láthatóan eltűnik az ideológiai szélsőségek hatására. A gazdasági egyenlőtlenségek fokozzák a társadalmi polarizációt: a bérek, főként a munkások körében, nem követték az inflációt, miközben a gazdagok még gazdagabbá váltak. A globalizációtól megcsömörlött rétegek nyomására a demokrata képviselők egy része ma már kevésbé támogatja a piacgazdaságot. A demokraták és a republikánusok közötti nézetkülönbségek azonban nemcsak a gazdasági kérdések terén éleződtek ki, hanem a külpolitikával kapcsolatban is. Egyre több republikánus helyezi a katonai erőt a diplomáciai eszközök fölé, miközben a demokratáknál éppen ellentétes tendencia figyelhető meg. Egy 2007-ben végzett felmérés szerint a republikánusoknak csupán 24 százaléka ellenzi a háborút, miközben a demokratáknál ez az arány eléri a 90 százalékot. Mindez nyilvánvalóan rányomta bélyegét a transzatlanti kapcsolatokra is. Az Egyesült Államok és európai szövetségesei eltérő álláspontot alakítottak ki a háború és a béke kérdéseiben. Az a tény, hogy Franciaország és Németország nem támogatta az iraki háborút, a Biztonsági Tanács döntését is befolyásolta, és a szerző szerint ez rendkívül hátrányos következményekkel járt Amerika számára: megakadályozta egy olyan széles koalíció kialakulását, amely sikeresebbé tehette volna a háború kimenetelét. Mindezek hatására némileg megváltozott Amerikának az európai integrációhoz való hozzáállása. A második világháborútól a Clinton-kormányzat végéig Washington egyértelműen pozitívan viszonyult az európai építkezéshez, amelyben a jövőbeli esetleges háborúk kivédésének zálogát látta. Az iraki háború kapcsán kialakult megosztottság hatására azonban a Bush-kormányzat időnként megpróbálta eltávolítani egymástól a háborút helyeslő és ellenző EU-tagállamokat, az előzőeknek busás hasznot hozó iraki szerződéseket ígérve, az utóbbiakat pedig elszigetelni igyekezve. Ezzel egy időben az uniós tervekkel szemben is jóval negatívabb hozzáállást alakított ki. A hatalmi egyensúly hagyományos elmélete szerint az EU gazdasági és politikai megerősödésével tovább mélyülhetnének a transzatlanti ellentétek, mivel a pólusok a dominanciáért versengenek. Ezzel szemben azonban hosszú távon éppen Európa egységesebbé válása és katonai megerősödése az, amely megjavíthatja a transzatlanti kapcsolatokat. Az atlanti demokráciák mindig is biztonsági közösséget alkottak és nem törekedtek katonai fölényre egymással szemben, annál is inkább, mivel hosszú távú érdekeik közösek: 254 Külügyi Szemle
