Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Szabó Márk: Egy kritikus kézikönyv
Könyvekről sítése. Még tömörebben - szintén az idősebb Kristol szavaival - megfogalmazva: saját irányt kell szabni egy olyan külpolitikának, amely „a wilsoni utópista intervencionizmus és az opportunizmustól nem sokban különböző pragmatizmus" alternatívájává válhat (Kristol, 1995: 38. o.). A külpolitika ilyen felfogása egyszerre mutat rokon vonásokat a - tágabb értelemben vett - realista és idealista amerikai hagyományokkal, ugyanis elfogadja adottságként a biztonságukért küzdő államok által dominált nemzetközi rendszert, de kifejezetten arra törekszik, hogy lehetőleg minél több téren jelenjenek meg az Egyesült Államok által képviselt, univerzálisnak tételezett értékek. A neokonzervatívok külpolitikai napirendjét a kezdetektől fogva ez a kettősség jellemezte: a mérföldkőnek számító 1985-ös Reagan-doktrína is egyszerre hivatkozott a feltartóztatás és a visszaszorítás politikájára (vö. Magyarics, 2000:421-422. o.), ahogyan a 2002-ben elfogadott Nemzetbiztonsági stratégia is egy helyen szól a megváltozott posztbipoláris nemzetközi környezetről és az Egyesült Államok által terjeszteni kívánt értékekről. Nem lehet tehát egyszerűen realistának vagy idealistának nevezve kijelölni a neokonzervatív külpolitika „helyét", mert teljes egészében egyik tradícióhoz sem tartozott, és a mai napig sem tartozik. Az 1980-as években határozottan szembement a realizmussal, élesen bírálva a Kissinger nevéhez fűződő diplomáciát és az enyhülés politikáját, a Szovjetunió felbomlása után is kitartott a katonai költségvetés nemzeti összterméken belüli súlyának növelése mellett, kritizálta Clinton elnök idealista lépéseit, 2001. szeptember 11. után pedig olyan nemzetbiztonsági stratégiát alkotott, ami túllépett a klasszikus realista-idealista kettősségen. Ahogyan azt az amerikai realizmus egyik legbefolyásosabb képviselője, Henry Kissinger volt külügyminiszter 2004-ben végül elismerte: „Az érdekközpontú külpolitika pártfogóinak rá kell jönniük, a demokrácia támogatása olyan alapvető cél, amit be kell építeni az Egyesült Államok politikájába. [...] A külpolitikában a demokrácia fontos szerepének hangsúlyozói megnyerték az intellektuális csatát" (Kissinger, 2004: 53. o.). Ezért az intellektuális győzelemért súlyos árat fizettek a neokonzervatívok, és ezt Békés Márton is jól látja: az 1990-es évek során lezajlott generációváltás - melyet, kis túlzással, apák és fiúk stafétaváltásának is lehet ábrázolni - korántsem zajlott viták nélkül, és a Reagan revolution idején még egységes tábor az ezredfordulóra egy széles, olykor széttartó, befolyásos, azonban sokszor megosztott közösség képét mutatta. „Az apák után a fiúk generációja következett: William Kristol (Irving Kristol fia), Robert Kagan (Donald Kagan fia), John Podhoretz (Norman Podhoretz fia) és Daniel Pipes (Richard Pipes fia)" (Békés, 2008b: 324. o.). Jól látja a szerző, a nemzedékváltás tartalmi, lényegi elmozdulást eredményezett: a külpolitika-központú gondolkodás minden korábbinál jobban felerősödött, tulajdonképpen ez különböztette meg a neokonzervatívok táborát a többi döntéshozótól. Eközben egy szociológiai profilváltás is lezajlott, hiszen az eleinte főként az akadémiai szférában tevékenykedő politikatudósok, szociológusok és közgazdászok helyét 2001-től átvették a Bush-kormányzatban az adminisztráció kü240 Külügyi Szemle
