Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Szabó Márk: Egy kritikus kézikönyv
Könyvekről lönböző szintjein szerepet vállaló politikus neokonzervatívok. Igaz, az ő jelenlétüket és befolyásukat a külső szemlélők hajlamosak túlhangsúlyozni. Nem véletlenül fogalmaz úgy Max Boot, hogy a neokonzervatívoknak „egyetlen képviselőjük sem volt a legfelső vezetésben" (Boot, 2004: 45. o.).2 Jól látja Békés is: ennek a profil- és nemzedékváltásnak következményei voltak, jóllehet a következtetések terén néhol talán hiba csúszik az érvelésébe. Hiszen mikor a szerző azt állítja, „a neokonzervatív ellenforradalomból [...] forradalmi neokonzervativizmus lett", ezt - többek között - azzal indokolja, hogy az új neokonzervativizmus már nem is konzervatív (értsd: realista), hanem „az amerikai egypólusú erő és az idealizmus" hibridje (Békés, 2008b: 379). A valóságban a neokonzervatív külpolitika sosem volt tisztán realista, mindig bátran merített az amerikai idealizmus hagyományából, hiszen pont erre, az Egyesült Államok morális kötelezettségvállalásaira hivatkozva kezdte bírálni a Nixon- Kissinger fémjelezte republikánus enyhüléspolitikát. Megtartva viszont a Békés által hiányolt realizmust, ugyanazok a neokonzervatívok, akik mindvégig a Reagan-doktrína és a konfrontativ, értékközpontú hidegháborús külpolitika lelkes támogatói voltak, 1990-ben az erőpolitika fenntartása mellett törtek lándzsát, akkor is, amikor a berlini fal leomlásának napjaiban a nyugati világ politikusainak jelentős része az „új világrend" triumfálásá- ban már a fegyverek korának alkonyát vélte látni. A nemzetközi kontextustól függetlenül a neokonzervatívok „soha nem féltek kimondani azt, amit hazájuk érdekeiről és azok ellenfeleikről gondoltak vagy tudtak" (Böszörményi, 2008:117. o.), és sosem titkolták azt sem, milyen eszközöket tartanak kívánatosnak Amerika érdekeinek érvényesítéséhez. Búcsú a fegyverektől? Az Egyesült Államok, írta Robert Kagan, „benne ragadt a történelem mocsarában, s hatalmát egy olyan hobbesi anarchikus világban gyakorolja, amelyben a nemzetközi szerződések és szabályok megbízhatatlanok, és ahol a valódi biztonság és a liberális rend védelme és terjesztése még mindig a katonai hatalom birtoklásának és felhasználásának függvénye" (Kagan, 2002: 22. o.). Mi tehát a neokonzervativizmus 2001. szeptember 11. után? Egy birodalmi ideológia, az egypólusú világ hegemón Amerikájának szellemi és politikai fegyvertára, új bolsevizmus? A New York-i terrortámadások elemi erővel világítottak rá, hogy a második világháború után felépített nemzetközi jogi és biztonságpolitikai architektúra, valamint a vesztfáliainak nevezett fogalmi keret alkalmatlanná vált a nemzetközi rendszer krízis- helyzeteiből való kilábalásra. Az államközpontúságra épülő fogalmak egyik pillanatról a másikra veszítették el jelentőségüket akkor, amikor az ellenség egy globális terrorista szervezet formájában jelent meg, a - nem mellesleg a hidegháborús logikára szerveződő - katonai szövetségek és az ENSZ fellépését szabályozó jogi normák pedig praktikusan légüres térbe kerültek. Elvesztette magyarázó szerepét az a keret, amiben az 1945 utáni nemzetközi kapcsolatok évtizedeken át több-kevesebb sikerrel értelmezhetők voltak. 2009. nyár 241
